Merre tovább, magyar zeneipar? – AI, zenekritika, klubok és a finanszírozás jövője a Music Hungary konferenciáján
A mesterséges intelligencia nemcsak a dalszerzésbe, hanem a zeneipar gazdasági működésébe is beleszólhat, a zenekritika elveszítette egykori kapuőri szerepét, a budapesti klubok a túlélésért küzdenek, miközben a hazai zenei finanszírozás rendszere is átalakításra szorul. A XIV. Music Hungary Konferencia ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat. A rendezvény történetében idén először Budapesten, a Magyar Zene Házában találkoztak a szakma képviselői. A konferencia különlegessége, hogy az elmúlt hónapokban kidolgozott szakmai anyagok most kerülhettek igazán terítékre, ráadásul a zeneipar ügyei iránt az állam részéről is fokozott érdeklődés mutatkozik. A szakmai programot showcase-koncertek és díjátadó egészítette ki, a jövő bemutatkozó előadói mellett a már bizonyított alkotók és teljesítmények ünneplése is helyet kapott.
Az AI nem kér engedélyt, a zeneipar viszont igen
A generatív mesterséges intelligencia a konferencia egyik visszatérő témája volt. Nem véletlenül, a ProArt Zeneipari Jelentés 2025/2026 szerint 2028-ig akár 12 milliárd forintos bevételkiesést is okozhat a magyar zeneiparban, ami a jogdíjbevételek hozzávetőleg egyötödét jelentheti. A probléma egyik legfontosabb eleme, hogy a technológiai cégek a dalszerzők, előadóművészek és hangfelvétel-kiadók engedélye nélkül használhatják fel a zenei tartalmakat az AI-modellek betanításához.
A szakma elvárásai viszonylag világosak, engedélyezés, díjazás és átláthatóság. Az úgynevezett ART-alapelvek szerint a jogtulajdonosoknak tudniuk kellene, milyen tartalmakat használnak fel, ehhez engedélyt kellene adniuk, a felhasználásért pedig megfelelő díjazás járna. A kérdés már nem az, hogy szükség van-e szabályozásra, hanem hogy az milyen gyorsan és milyen hatékonysággal születik meg.
A dalszerző szerepének jövőjéről Szepesi Mátyás és Márton András beszélgetett. Szepesi szerint az AI kétségtelenül hatással lesz a dalszerzésre, de a jelenlegi eszközök leginkább a mintázatkeresésben, a már létező gondolatok rendszerezésében erősek. A dalszerzés valódi különlegessége azonban éppen abban rejlik, hogy az alkotó saját tapasztalataiból, megfigyeléseiből hoz létre valami egyedit. A személyes élmény és annak nem sematikus megfogalmazása az, amit a technológia jelenlegi állapotában még nem tud hitelesen helyettesíteni.
Márton András arra hívta fel a figyelmet, hogy a kérdés idővel az is lesz, egyáltalán kit nevezünk majd dalszerzőnek? Az AI rendszerei fejlődnek, az önálló tanulás révén egyre nehezebb lehet megkülönböztetni a gépi és az emberi kommunikációt. A változás természetes folyamat, de a személyiség, az alkotói identitás és a hitelesség értéke ettől még felértékelődhet.
A technológia a dalgyártást felgyorsíthatja, a létrejövő tartalmak mennyisége már most látványosan növekszik. A Deezer adatai alapján azonban nem a zenehallgatás, hanem az előállított tartalmak mennyisége ugrott meg. Vagyis egyelőre nem egyszerűen a zenészek lecseréléséről, hanem a zeneipar átrendeződéséről beszélhetünk.
A közönség szempontjából is izgalmas kérdés, mennyire fontos, hogy ki vagy mi hozta létre a hallgatott zenét. Szepesi a filmes trükkök példáját hozta, ami harminc-negyven éve még lenyűgözőnek tűnt, ma már gyakran megmosolyogtató. Idő kell, amíg az új technológia beépül a kultúrába, és kialakul, mit tekintünk értékesnek. Márton András szerint ugyanakkor a hitelesség kérdése egyre fontosabbá válik a tudatos fogyasztók számára. Ehhez idővel olyan hatékony jelölési rendszerre is szükség lehet, amely megmutatja, milyen szerepet játszott az AI egy-egy alkotás létrejöttében.
A jogdíjak elosztása különösen nehéz kérdés. Más megítélés alá eshet, ha egy alkotó a saját munkájában használ AI-eszközöket, és más, ha lényegében néhány utasítással generáltat zenét. A kettő közötti határ azonban korántsem egyértelmű. Az EU számára ráadásul az is dilemma, hogyan teremthető megfelelő szabályozás úgy, hogy közben az európai technológiai vállalkozások ne kerüljenek versenyhátrányba a kevésbé szigorúan szabályozó országokkal, például Kínával szemben.
A zenekritika elvesztette a kapuőri szerepét
Mi értelme van a zenekritikának, ha végül csak sértődés lesz belőle? A kérdésfelvetés önmagában is sokat elárul a műfaj jelenlegi helyzetéről. Az internet és a streaming alapjaiban változtatta meg a zene és a közönség kapcsolatát. A kilencvenes években egy lemezkritika még elvezethette az olvasót egy addig ismeretlen zenéhez. A Heaven Street Seven első kritikája például a Magyar Narancsban jelent meg, és a zenekarnak fontos visszajelzés volt, hogy a lapban foglalkoznak velük. Ma a kritika megjelenése után néhány másodperccel már meg is hallgatható a szóban forgó lemez.
A koncertkritika könnyen szerethető, alapvetően dokumentatív műfajával szemben a lemezkritika hosszabb elmélyülést kíván az írójától, miközben a streamingszolgáltatások korában a hallgató bármikor továbbléphet a következő albumra, hiába áldozunk mi időt és energiát egy adott album bemutatására.
A Kersner Máté moderálta beszélgetésen Rónai András, Sajó Dávid, Szűcs Krisztián és Dankó Gábor a kritika felelősségéről, lehetőségeiről és korlátairól beszélgettek. Felmerült például, mikor jogos egyáltalán véleményt mondani egy lemezről. Az egyik résztvevő háromhallgatásos szabálya szerint addig nem lehet megítélni egy albumot, amíg legalább háromszor nem hallgattuk végig. A mai zenei kínálat mellett azonban egyre nehezebb ennyi időt szánni egy-egy produkcióra.
A műfaj másik problémája, hogy eltűnőben van a negatív kritika. A közepes vagy kifejezetten gyenge produkciókról egyre kevésbé szívesen írnak a lapok. A szerzők egy része egyszerűen nem akarja vállalni az esetleges konfliktust. Egy kis országban könnyű eljutni az érintettekhez, a személyes kapcsolatok és az öncenzúra pedig könnyen felülírhatják a szakmai szempontokat. Különösen akkor, ha egy negatív vélemény az újságíró mentális egészségére, a későbbi együttműködésekre vagy akár a szerkesztőségre is visszaüthet.
A felelős véleményalkotás fontos. Alapfeltétele az elmélyülés és az elemzés, az olvasó számára ki kell derülnie annak, miért született az adott vélemény, milyen zenei vagy kulturális szempontok alapján értékeli a szerző a hallottakat. Nem szükséges mindenkinek mindenhez értenie, de annak, aki egy adott műfajról ír, otthon kell lennie benne és szeretnie kell azt, amiről ír. Ahogy Sajó fogalmaz, nem kell audiofilnek lenni, egy jó dal a laptop hangszóróján is jó dal.
A beszélgetés egyik fontos megállapítása, hogy a közösségi média az utóbbi évtizedben teljesen átalakította az erőviszonyokat. A zenészek saját felületeinek elérése sokszor nagyobb, mint a kulturális sajtóé, így a kritika elvesztette egykori kapuőri szerepét. Éppen ezért ideje lenne a valódi kulturális diskurzusnak új fórumokat találnia. A parttalan kommentháborúk helyett a kerekasztalok, interjúk és személyes találkozások kínálhatnak lehetőséget az érdemi párbeszédre.
A kritika jövőjét talán a kulturális kontextus visszaemelése jelentheti, amiben nem csupán az a fontos, hogy jó-e egy lemez, hanem azt is, hol helyezkedik el a zenei és kulturális környezetben, mit tesz hozzá, és milyen összefüggésekben válik érdekessé. A pontozás és a gyors ítélet helyett ez adhat olyan többletet, amelyet a hallgató maga nem feltétlenül fedezne fel.
Klubok, nemcsak szórakozóhelyek, hanem városi infrastruktúra
A budapesti klubok helyzetéről szóló beszélgetésben Karácsony Gergely, Koczur Lucia és Ongjerth Dániel részvételével a túlélésen túl a városfejlesztés és a kulturális decentralizáció kérdései is előkerültek.
A Margit-negyed példája azt mutatja, hogy önkormányzati segítséggel, de organikusan is létrejöhet új kulturális városrész. A korábban a budapestiek mentális térképén alig szereplő környék mára olyan hellyé vált, ahol programokat szerveznek, szórakoznak és időt töltenek az emberek. Karácsony Gergely szerint Budapest érdeke, hogy ne egyetlen városrészre koncentrálódjon az éjszakai élet. Ha nem sikerül a decentralizáció, az hosszabb távon a város élhetőségét és turisztikai vonzerejét is veszélyeztetheti.
A főváros turisztikai stratégiájának ezért olyan látogatókra kell építenie, akiknek az érkezése a helyiek számára is értéket teremt. Budapest jelenlegi turisztikai kínálata sokszor a bulinegyedre és az ahhoz kapcsolódó, alacsonyabb minőségű tömegturizmusra épül, miközben a város kulturális értékei ennél jóval szélesebb lehetőségeket kínálnak.
Koczur Lucia szerint a klubok között már megindult az együttműködés. A klubszövetség közösen lép fel a működési feltételek javításáért, és a Biztonságos Éjszaka munkacsoporttal is együtt dolgozik. Az együttműködésből edukációs anyag és minőségbiztosítási szempontok is születtek, amelyeket később országos szinten is szeretnének alkalmazni.
A budapesti klubélet egyik hiányossága, hogy a közepes méretű, 2000–5000 fős koncerthelyszínekből kevés van. A nagyobb kulturális infrastruktúra-fejlesztések, például a Diákváros tervezése kapcsán érdemes lenne olyan terekkel is számolni, mint a volt nagy vásárcsarnok, amely megfelelő kialakítással koncerthelyszínként is működhetne. A régi játszóhelyek, a Hajógyári-sziget vagy Csepel újraélesztése mellett a Népliget szintén tartogat lehetőségeket.
A résztvevők szerint Budapestnek nincs kialakult, hosszú távú elképzelése arról, hogyan illeszkedjenek a klubok a város szövetébe. A klubok nem egyszerűen üzleti vállalkozások, közösségeket tartanak fenn, kulturális identitást adnak városrészeknek, és a fiatalok városhoz való kötődésében, kötésében is szerepet játszanak. A berlini modell példája is azt mutatja, hogy a klubkultúra városfejlesztési szempontból is értelmezhető. Ehhez azonban megfelelő működési környezetre van szükség.
A rakpart időszakos lezárása és kulturális hasznosítása jó példa arra, hogy tudatos városi beavatkozásokkal csökkenthető a belváros terhelése, és új közösségi terek hozhatók létre. A klubok és a városvezetés közötti párbeszéd most elindult, de a működőképes jövőképhez a kerületi önkormányzatok, a főváros és az állam együttműködésére is szükség lesz.
A klubok és az ingyenes városi rendezvények viszonya szintén érzékeny kérdés. A népszerű fellépőket felvonultató, ingyenesen látogatható programok elszívhatják a közönséget a jegyértékesítésből élő helyszínektől. Koczur Lucia szerint a probléma részben a kommunikáció és az együttműködés hiányából fakad. Az ingyenes rendezvények sokak számára az egyetlen elérhető szórakozási formát jelentik, ezért nem megszüntetésük, hanem a programok összehangolása és a kölcsönösen előnyös együttműködések kialakítása lehet a megoldás.
Pénzt vagy jövőt? A zeneipari finanszírozás újragondolása
A zeneipari finanszírozásról szóló beszélgetés egyik legfontosabb kérdése nem feltétlenül az volt, hogy mennyi pénzt kellene a területre fordítani, hanem az, hogy miként lehetne igazságosabban és hatékonyabban elosztani a rendelkezésre álló forrásokat. A korábbi rendszerben száz forintból mindössze másfél volt elérhető nyílt pályázatokon keresztül. A probléma tehát nem pusztán a források szűkössége, hanem az elosztás módja, ha ugyanabba a rendszerbe öntünk több pénzt, attól még nem lesz hatékonyabb a működés. Előbb magát a struktúrát kellene átalakítani.
Ehhez léteznek működő külföldi példák, átvehető modellek. A korábbi hazai rendszer sok tekintetben egyéni ambíciók köré szerveződött, az intézmények és a támogatási struktúrák pedig fokozatosan ehhez igazodtak. A változás egyik feltétele ezért a normativitás visszaállítása lenne, előre megismerhető, világos kritériumok, átlátható döntési mechanizmusok és kiszámítható eljárásrend. A kulturális finanszírozás nem harmonizált uniós hatáskör, vagyis a magyar államnak ezen a területen viszonylag nagy mozgástere van. A kérdés tehát nem az, hogy mit engednek a külső körülmények, hanem hogy milyen rendszert akarunk kialakítani.
Beck Zoli a pénz elosztásánál tágabb összefüggésre hívta fel a figyelmet. Szerinte a popzenére fordított állami kulturális támogatás elenyésző aránya nemcsak finanszírozási kérdés, hanem megmutatja azt is, hol helyezi el az állam a populáris zenét a művészetek között. Még pontosabban azt, hogy mennyiben tekinti egyáltalán művészetnek. A popzene ugyanis máig gyakran valamiféle meghosszabbított ifjúsági kultúraként jelenik meg a közgondolkodásban, Beck szerint ezzel az értelmezéssel óvatosan kell bánni, ahogyan azzal a hierarchiával is, amely más művészeti ágakat a popzene fölé helyez.
Miért tekintjük természetesnek az egyik esetben az állami támogatást, miközben a másiknál a piaci önfenntartást kérjük számon? Beck szerint ennek a különbségtételnek az egyik magyarázata éppen az lehet, hogy a popzenét sok esetben a mai napig nem tekintik valós művészeti ágnak azok, akik a finanszírozásáról döntenek.
A vita résztvevői a támogatás lehetséges formáit is mérlegelték. Felmerült a mecenatúra és a for-profit szektor bevonása, valamint az is, hogy a koncertszervezők nagyobb arányban tarthassák meg a jegybevételt. Közben fontos különbséget tenni aközött, hogy egy tevékenységet hobbiként vagy iparágként értelmezünk, másfajta finanszírozást igényel az egyik, és más elvárásokat támaszt a másik. A zeneipar üzleti működését nem lehet kockázatmentes állami támogatásként elképzelni, de az sem várható el, hogy minden szereplő ugyanazokkal a piaci lehetőségekkel induljon.
Süli András, a Campus képviseletében, arra hívta fel a figyelmet, hogy az állami szerepvállalásnak különösen a pályakezdő előadók esetében lehet jelentősége. Számukra a bemutatkozási lehetőség, a közönséghez jutás és a vidéki klubokkal való kapcsolat megteremtése olyan induló segítség lehet, amelyet a nehéz helyzetben lévő koncerthelyszínek önmagukban nem feltétlenül tudnak biztosítani. Beck Zoli az előadói alapjövedelem modelljében is lát lehetőséget, amelyre Írországban már működő példát találni.
A beszélgetés végén a zeneipar jövőjének oktatási és pályamodellbeli kérdései is előkerültek. Popa Gergely szerint idővel világossá kell válnia, kit tekintünk előadónak, mit vár tőle a piac, és milyen alternatív karrierutak állnak azok előtt, akik nem tudnak sikeres művészi pályát befutni. Ezekről a kérdésekről már az oktatásban is beszélni kellene. Mert a finanszírozás újragondolása végső soron nemcsak a pénzről szól, arról is, hogy milyen értéket tulajdonítunk a popzenének, milyen életpályát teszünk lehetővé az alkotók számára, és milyen kulturális ökoszisztémát szeretnénk fenntartani.
A konferencia egyik fontos tanulsága, hogy a magyar zeneipar problémái nem választhatók el egymástól. A technológiai változások szabályozási és jogdíjkérdéseket vetnek fel, a klubok működése városfejlesztési és közösségi ügy, a finanszírozás pedig egyszerre gazdasági és kulturális döntés. A közös nevező a kiszámíthatóság, az átláthatóság és a hosszú távú gondolkodás igénye. A szakma most már nemcsak a problémákról beszél, hanem egyre határozottabban keresi azokat a működő modelleket is, amelyekre a magyar zeneipar jövője épülhet.











