VakVarjú Kiscelli

A Budai dombok lábánál, a Szépvölgyi út és a Kolosy takarásában megbújó étteremben gyűlünk. Szitál a novemberi köd, az ember a nyári emlékeit is zaciba vágná egy falatnyi napsütésért, de az évszakok kegyetlen rendjében ez a hónap mindig hozza a tankönyvit. Nincs feloldozás. A barátság, az éhség és a felfedezni vágyás felülírja az életösztöneinket, jövünk, át az esőn, a városon, a dombok közé. A Vakvarjú új egységébe igyekezünk, lássuk, hogyan hódítja meg Óbudát az, ami az egész várost már rég megnyerte.

A helyet ismerjük, vendéglátóegységek sora próbált már itt lábat vetni, megszólítva a budait, hogy ne menjen sehová, jó étel, tisztes konyha, minőség a Dunának ezen a partján is akad. De a budai polgár makacs egy fajta, többre tartja magát a pestinél, azt mégis majmolja, hadakozik a hidak tömegével, szentségelve parkol, de akkor is átmegy. Holott. Valóban van miért maradni.

A VakVarjú fórral indul, a hely ismert, még akkor is, ha szépreményűek sora előzi meg. Van parkolója, a Kolosyról gyalog és busszal is kényelmes, a megállót mintha direkt nekik telepítették volna. Dacolva az idővel, érkezünk. A vendégtér otthonos, kellemes zsizsegés járja, ebédidőben finom félház, szerethető morajban választok asztalt és házi szörpöt.

Libás napok vannak, tisztes séfajánlat üti fel az amúgy is gazdag étlapot, mérlegelésem a többiek érkezte akasztja meg, örülések jönnek, majd Edit, felkent papja a bornak, a borlap mélyére néz és választ. Nekünk is.

Mélyülünk, ki mivel lenne boldog, futnak a kérdések, ugyanazt vagy más, kóstoljuk-e a másét, naná, két évtizednyi közös rutinunk van, ami a covidot is nevetve vetette le magáról, mert a gasztronómia csak előbbre való.

Alakulunk, készséges pincérlány mosolyogva tűri, mindent jegyez, mindent is ért, majd jönnek az előételek. Hibátlan mind. Focacciával, kaláccsal vagy meglepően jó gluténmentes kenyérrel, kire mit mért a sors. Falatozunk, az ízek, textúrák a helyükön, a mennyiségre sem lehet panasz, az idő mállik, de hol érdekes, mikor a mi lámpakörünk alatt szép az élet.

A főfogások lassabb tempóban adódnak asztalunkra, de van bor, van történet, csattanóján már mosolygunk, főleg a megélésében részt nem vevők. A főfogásokban hagyománytisztelet, a VakVarjúban a magyar konyha mindig szép arcát mutatja, nem véletlen küldöm az egységeibe a városunkba érkezőket, ha ismerkednének a mifelénk kedvelttel, itt megtehetik. Bennünk is buzog a hazaszeretet, rántott hússal barátkozunk, főleg, hogy van gluténmentes változat. A keresztszennyeződés rémével együtt élünk, ez vegyes konyha esetében elkerülhetetlen kockázat, de aki ezzel a hendikeppel él, az azért tudja a mikéntjét. Az asztal másik felén brassóira kordul a gyomor, meg egy jó borjúpaprikásra, amihez kisdinnyét kínál az étlap.

A mentesre rántott hús jó, vastagságán hoznék picit, de a ritka kincs-jellege minden esetben emeli az értékét, már az, hogy van, egy csoda, a krumplisalátán nincs vita, tankönyvi. A malacpofából készülő brassói újragondolt, ami közepesen áll jól neki, tanult kollégám sokáig keres párhuzamokat, majd a gyerekkorában megleli. Nem boldogtalan, de mást ért a fogás alatt, a mellé kínált sushi-gyömbéres uborkasaláta elégedettséget szül, a brassóival való életközösséget azonban nem feltétlen pártolja Zsuzsa, szerinte más nyelven beszél a kettő, ami egy házasságban egy idő után feltétlen feszültséghez vezet. A borjúpaprikás rendjén találtatik, tojásos nokedlistül, savanyított minidinnyéstül. Majd’ üres tányérjaink után már csak kávénak marad hely. Levezetés gyanánt átbeszéljük a tapasztaltakat, emésztjük ezt is, azt is, van mit.

A VakVarjú épp csak megszokott Óbudán, a teret belakta, bútorai már mind a helyükön sorakoznak, székek, üstök és melegentartók, az étlap biztonsága már keretet ad konyhának, az apróbb gyerekbetegségek elmúltát, a tökéletes megérkezést meg illik nekünk is, vendégeknek kivárni.