Budai balesetek

Ahogy öregszem, úgy kezdek egyre inkább az apámra hasonlítani. Még nem vagyok annyira sok, de az anekdoták csiszolására és a saját anekdotákból nyert féktelen örömre való hajlamom szépen kristályosodik. Az idei nyár kedvenc történetén nem volt sok csiszolnivaló, saját beképzelt budaiságom és tudatlanságom csapdájába szinte dalolva léptem.

Nyárvégi könyvbemutató a budai hegyek lábánál. Csupa kékharisnya. Gyűlünk a Marczibányi tér felső sarkában, forgatjuk a beszélgetés apropóját adó kiadványt, keressük a helyünk. Kis időre rá jőnek a kerekasztal résztvevői: egy volt fizikus, egy gyakorló kurátor és két zenész adja a társaságot, részük jól ismerem, van, kit sejteni vélek, a bal szélen vidéki zenész honol, laza nemtörődömséggel.

Folyik a diskurzus, az emelkedett kérdések zömére látszatválaszok születnek, a jobb térfél szépséges megfogalmazásai csak nem tudnak szárba szökkenni. A fizikus hallgat, a kurátor elégedett önmagával, a fiatalabb zenészben dolgozik a rutin, de az elindított gondolatfüzéreket sorra a balszél fonja koszorúba. Nemtörődöm lazasága alapérték, küzdés nélkül hozza le azt, amire a másik három képtelen. A minta állandósul, a dolog kezd izgalmassá válni.

Már rég nem egy könyvbemutatón ülök, hanem egy játszmán, ahol a balszél semmire nyeri a gémet. A mellettem ülő nővel összenézünk. Ő is érzi ezt a parázs szépséget. A többiek sem nyeretlen kétévesek, de mégis, a számomra ismeretlen vidéki zenész bravúros játékos, a fizikus és a két budai szinte sehol.

A könyv bemutatódik. Mi, a vadidegen, de szintén hatás alatt álló nővel húsz perc alatt helyben feldolgozzuk a hallottakat, aztán a villamosmegállóban végül csak bemutatkozunk. Mert a világnak rendje van.

Budáról Budára térek. A krisztinavárosi a rézmáli lejtőről Csillaghegyre ér, hogy itthoni egyfős hallgatóságomnak elmeséljem az élményt, hogyan esett meg a meccs a színpadon, miféle csodás játszma részese lehettem, s minő meglepetéseket okozott a balszél.

Függöny le, munka fel. Írom a jegyzeteimből a bemutatót, készül az ajánló. Csak ránézek már, hogy a balszélnél honnan jött ez a mély hittel való bölcs megélés. A kutya megretten, a munkanapunkba belehasít a felismerésem és a felszakadó röhögés. Fennkölt nagyságomban sikerült a Pécsi Egyetem egyik tanszékvezetőjét megemelni arra az aprócska piedesztálra, amelyről én bámulom a parányi mindenségem.

Ezzé tesz a budai lét. Így lettem pont olyan, mint a jobb térfél szépreményű aktorai, akikben ott dolgozott az értelmiségi gyerekszoba, a felvett tudás, a pózok, aztán mégis mire mentünk vele?

Veszíteni legalább elegánsan tudok, magamban megkövetem Beck Zolit, s elmerülök a munkáiban. A zenék helyett a líra visz, a ritmusa, a repetitív refrénekben rejlő meglepő izgalom. Addig-addig hallgatom, ízlelgetem a sorokat, amíg csak lesz jegyem, ide Budára, hogy meghallgassam élőben, mit tud az, akinek a gondolatait ennyire megszerettem.

30Y. Állok a tömegben, a dalok egy ideje bennem dolgoznak. Nincs tudatos készülés, így adja, rossz vagy talán épp az egyik legjobb szokásom a zenei monogámia, mindig egy fut, szinte kifulladásig, amíg tart az élmény, amíg feladata van. Most a Beck-hangzás viszi a szeptemberem, belaktam a dalokat, megszülettek az intróból mosolyt csalók, a megélhetők, a pusztába kiálthatók, a fájók és a szerethetők.

Köröttem törzsközönség. Saját korcsoport, Benjáminja lehetek a hatodik sornak. A várásban itt is fülelek, más történetek bontakoznak, kirepült gyerekek, munkahelyi gondok, a fesztiválos kamasz-speech után furcsán ismerős dialógusok közt vánszorog az idő a sötétedő rakparti ég alatt.

Majd a pislákoló füzéreket felváltja a stroboszkóp, s hirtelen megindul alattunk a föld. Nincs finomkodás, a hangzás messze nem albumminőség, jóval több, élettel telibb, a törzsközönség saját szólamai rutinnal társulnak a megfelelő strófákhoz. Van koreográfia, elképesztő egymásrahangoltság, kölcsönös tisztelet, beteljesedő felszabadulás.

A dalok ebben a közegben új értelmet nyernek, a lírába beköltözik az élet, a balszél leveti magáról a vidéki zenész kissé poros gúnyáját és a Kobuci mitikus lényévé válik. Együtt alkotjuk a teret, a zenekar nem kiszolgál, hanem velünk dobban. Másképp szakadnak fel a dalok, a funkciójuk is más, idővel már én is érzem, mit és hol éneklünk együtt, egy lélegzettel.

Aztán csend. A stroboszkóp pihenni tér, az örvénnyé tágult udvar visszarúgja magát hétköznapi méreteire, sül a krumpli, fogy a merch, magam mögött hagyom Óbudát.

Elsőre sokk. Jóféle beavatás, szertartása a közösnek, behívás, amire idővel válaszolni illik. Ismétlésre várok, jöjjön, pontosabban menjünk. Társat választok, gondos mérlegeléssel, hogy bírja és értse. A péntek tizenhárommal, a retrográd bolygókkal és egy hengerfejes autóval nem számolok ekkor csupán.

Nézzük az őszi menetrendet, Győr rosszkor, Veszprém esélyes, péntek tizenhárom, mit árthat nekünk némi babona, ha a belváros szívében akad koncert és akad jegy. Letoljuk az adott munkanapot és szépen, az estvé lett városon át lesuhanunk a nyolcason.

Munka van, terv működik, időben indulok, időben érkezem. Az érdi benzinkúthoz kanyarodunk, dől a gőz, ezzel az autóval mi aztán sehova. Két makacs nő terveket szövöget, veszünk fagyállót, kerül bele desztillált víz, imádkozunk ahhoz az Istenhez, aki épp cserbenhagyja a pénzt erdőbe ásókat, majd apránként rátöltve az elfogyóra, visszakullogunk a rajthoz és újabb autó után nézünk. Ebben csak pár száz kilónyi beton honol. Számunkra megugorhatatlan, az érkező segítség szerencsére könnyedén hóna alá kapja a zsákokat. Mégiscsak indulhatunk.

Koncertről még nem késtem, most gyakoroljuk. Bármilyen szépen és flottul hozzuk le, már megy a Teremtős, mire a kabátunk ruhatárba kerül, mi pedig a küzdőtérre. De innentől minden működésbe lép, a zárt tér, az ismerősen befogadó közeg, a gyors ütemben magamra értelmezett koreográfia már segít belépni az élménybe. A beavatás prózai logisztikájában van valami mosolyt fakasztó.

A Kobuci csillagai alatt, a szabadtéri szezont záró, őszt fogadó közösség helyett itt már a télre vackolt élménygyűjtők hada sorakozik, a színpadon sűrűbb a hangzás, a dalok közé több önfeledtség jut, de a ritmus azért nagyon ismerős. Az Ül és vár idején szinte előre szétválik a tömeg, a Városemberek közben már finom elengedésben vagyunk, de a refrénbe szőtt varázslat még működik, tudjuk, hogy mivel csalható ki az utolsó két szám. Aztán a Sötét van soraiban lekerekedik minden, és mindegy, hogy milyen fények égnek, lassan és biztosan Budának lehet indulni. A következő budai koncertre szóló jeggyel a zsebben.