Budapest Varieté – és az úri közönség mulat
Állok a Musée d’Orsay-ban, előttem Jane Avril, ahogy Lautrec látta, reklám ez a javából, invitál egy letűnt korba, a fényekbe, ahová olyan szívesen tértem volna vissza minden alkalommal Woody Allen hősével az Éjfél Párizsban meséjében. Sokszor megénekelt, idealizált világ ez, ahol a hamis gyémántok is igazi kincsként villognak, Luhrmann elefántján érkezik a bársonytalpú este, folyik a pezsgő, az önfeledség égisze alatt veszik semmibe az erkölcsöt, de itt és most ennek helye van, a frivolság alapállapot.
Budapest jól ismerte a revü műfaját, létezett itt éjszakai élet, legtovább a Moulin Rouge húzta, aztán a rendszerváltás utáni évtizedben valahogy kivérzett a könnyed pezsgős éjszaka, eltűntek a táncosnők, a századvégre művésszé szelídült kokottok és a mélybordó függönyök már nem gördültek sehova.
Az elmúlt években számos kísérlet zajlott a műfaj felélesztésére, hibrid, már a 21. századra hangolt megoldásokban keresték a megfejtést, hogyan működhet a füstös éjszaka az e-cigik világában. Egyszerűen nem értették a revü hangulatát, nem találták el az arányokat, a jelmez nem vitte el a show-t, a művészek nem kaptak teret, a játszóktól elvették az őszinte önirónia jogát, ami nélkül ez a műfaj értelmezhetetlen és életképtelen.
A Westend tetején életre hívott Budapest Varieté végre mintha értené, hogy nem elég a jó catering, nem elég a ködös színpadon átsütő fénypászmában megvillanó váll, nem elég néhány trükk és egy jó hang. Ha nincs meg a trupp szelleme, ha nincs csapat, ha nem érezni azt, hogy ebben a parányi Globe-ban is a csepűrágók szabályai élnek, akkor lelketlen az egész és halálra van ítélve.
Az újonnan életre hívott játéktérben debütáló Budapest Varieté műsorában minden taktus a helyén van. Nem ripacskodik, nem erőszakos, kedvesen vezeti be a színpad köré szervezett közönséget a maga valóságába. A fellépők, a műsorszámok ritmusa jó, mindenből annyit kapunk, amennyire pont van befogadókészség néhány pezsgő és pár koktél mellett. A revüben hagyományosan megjelenő tematikát szépen emeli az emberi teljesítményre épülő cirkuszi kitekintés, a porondmester nem esik bele stand-up komedista hibákba, hanem valódi hoppmesterként adja a ritmust, teremti a narratívát, ahogy az est zenei produkciói is mind az összhangot szolgálják. Szóval, ha ránk is várna a vár tövében egy konflis az éjszakában, csak mondjuk be a kocsisnak, hogy vigyen a Westend tetejére.
