Barcelona: Hegyre fel!

Másnap fitten és frissen ébredtünk, bár Kinga állítása szerint hatalmas rajcsúr zajlott az ablakunk alatt, aminek egyik főszereplőjét, Antonio-t hajnalig keresték, elég hangosan. Én ebből egy hangot sem hallottam. Az idő kissé borúsnak ígérkezett, s miközben a Kolumbusz szoborral szemközti stégen rágtuk a szendvicsünket, még az eséssel is bepróbálkozott.

A reggelink nem volt zökkenőmentes. Előző délután felfedeztünk egy csomó helyre szendvicsest a környékünkön, csak arról feledkeztünk meg, hogy a hajnali órán ( nyolckor) ezek zöme még zárva lesz. Így aztán egy kevéssé bizalomgerjesztő, de méretes kávégéppel ellátott cukrászdaféleségben ittam egy kávét (nota bene: Barcelonában sehol nem ittam rossz kávét), Kinga meg a korábban betanult spanyol kifejezést ismételgetve – crema batida – próbált tejszínhabos kakaóhoz jutni. Első körben szimplán hülyének nézték, aztán a kiszolgáló néniben győzött az akarás és valami kakaófélét kreált túlforralt tejből. Az eredmény eléggé visszataszítóra sikeredett, így a kávémat lehörpintve gyors ütemben távoztunk, s vissza se tértünk.

Egy bolttal arrébb csináltattam magamnak egy friss baguette-ből és némi sonkából szendvicset, majd a Felfedezővel szemközt elhelyezkedve, a sirályokat és az esőfelhőben csücsülő Montjuic-et figyelve megreggeliztem, míg Kinga heverte a kakaó okozta sokkot. Aztán nekilendültünk.

A korábbi barcelonai utunkon a férjemmel már bejártuk  Montjuic-et, ami a kikötő fölé magasodó dombféle, de nevezzük inkább hegynek. Most is erre készültünk, csak más elgondolások mentén. Egyrészt a helyi sikló (funicular) és a libegő (teleferic) igénybevételével kívántunk feljutni a hegy tetején álló erődhöz, másrészt a múltkori utunkkor, önhibánkon kívül kimaradt Poble Espanyol, azaz a barcelonai skanzen is fontos pontja volt a mostani útnak.

A Paral-lel negyed gyárépületeiből megmaradt három torony tövében felszálltunk a siklóra, ahonnan átszálltunk a rövid, de látványos utat megtevő libegőre, majd fent találtuk magunkat a várban. Az idő eddigre javulni látszott, s ennek örömére megsokasodtak a környéken futó, bicikliző emberek. Lehet, hogy a déli népek lusták, de én ennyi bicikliző, futó embert nem nagyon láttam még nagyvárosban. Mi békésebb mód, gyalog közelítettünk az erődhöz, amit csak körbejártunk, mert az épületben lévő hadászati szakkiállítás egyikünket sem vonzott. Cserébe alaposan megnéztük a kikötőt, az erődben zajló íjászversenyt és az erőd mellé telepített konténerekből álló büfészerűséget is górcső alá vettük. A dolgot első nap szúrtuk el. Ha kellően előrelátók és precízek vagyunk, akkor a négy nap alatt pazar kis fotógyűjteményre tehettünk volna szert, ami a “Barcelona wc-i” nevet viselhetné. Mivel mindketten azon a nézeten voltunk, hogy ahol van lehetőség, ott engedünk a természet hívó szavának, igen sokféle mellékhelységgel hozott össze a sors. Az első esti tapas bárban pl. a plafonból lógott egy magányos lánc, a kávézóban riasztócsengővel kellett lehúzni, itt a hegyen meg a tiszteletünkre kartonpapír vörös szőnyeg került a mosdóba.

A várból kijövet talpalni kezdtünk. A tegnapi erőltetett menet után mindkettőn vádlija mereven tiltakozott egy darabig, ám mire elértük a Botanikus kertet, már egészen jól bejáratódtunk. A Botanikus kert grátisz csöppent a programba. A Barcelona Card mellé adott ingyenes kuponfüzetben talált belépővel váltottuk meg a jogot a világ növényzetének megtekintésére. A korai órára és a szeszélyes időjárásra tekintettel, rajtunk kívül csak a személyzet és egy-két hasonlóan elszánt turista rótta a kicsiny, de kanyargós utakat.

Botanikus kert

A botanikai ritkaságok helyett a tájat bámultuk. Gyönyörű kilátás nyílt a városra és a két olimpiai csarnokra, valamint a japán építész által tervezett toronyra. Kinga sportmániája erőre kapott, így a létező összes szögből megörökítettem e jeles építményekkel.  Mire bejártuk a kertet, megéheztem. A kert végében lévő tó partján kedélyes palló vezetett át a liliomokkal teli tó felett, s éreztük, hogy itt jó lenne megpihenni. El is helyezkedünk, kis hátizsákomból előkerült a sonkás szendvicsem, majd a semmiből motorzúgás hangzott fel, s egy zord spanyol pattant elő a bukszusok mögül, vadul magyarázva. Ahogy ki tudtuk venni, hatalmas vétséget követtünk el, mert a palló mellett lévő, látványosan nem használt (értsd: masszívan koszos) székeken kellett volna ücsörögnünk. Nem esett jól. Persze valószínűleg szennyeztük az ökoszférát a jelenlétükkel, s a pasas joggal feltételezte, hogy minden szemetünket és a táskánk teljes tartalmát a tóba fogjuk borogatni, de ocsmányul belegyalogolt egy majdnem idilli pillanatba. Szerencsére a négy nap alatt ő volt az egyetlen.

A kertet hátrahagyva a stadionok felé indultunk. Kinga szentül hitt benne, hogy az 1936-os, soha megrendezésre nem kerülő olimpiára épült, majd a végre valóra vált, 92-es olimpiára felújított stadionba be tudunk jutni. Igaza lett. Így aztán fotózkodzunk egy sort a 20 (!!!) évvel ezelőtti helyszínen, majd továbbálltunk a Poble Epanyol felé.

A spanyolok okosak és kényelmesek. A kettő kombinációjának köszönhetően a hegy oldalában, a Nemzeti Múzeum tövében mozgólépcsőkkel biztosítják a fáradtságmentes feljutást. Mi ezen csak megvetően nevettünk, halkan zihálva megmásztuk az összes elibénk kerülő lépcsősort, majd belecsöppentünk Spanyolország esszenciájába. Valószínűleg velem van a hiba, de én a szentendrei skanzent nem szeretem. Mindig 40 fok van és számomra érdektelen dolgokkal van tele. Ellenben a spanyoloknál egy élő városba csöppentünk, sehol egy tücskökkel felszórt, kiégett rét, sehol elhagyott parasztházak, cserébe terek, katedrálisok, éttermek és boltok vártak minket. Egy térkép és a szószátyár audioguide segítségével egy bő óra alatt beutaztuk az országot, úgy hogy az egésznek legkevésbé sem volt múzeum jellege.

Poble Espanyol

A narancsfák árnyékában meghúzódó boltokban helyi népművészek dolgoztak, készült a gitár, a legyező. Az éttermek kínálata megnyugtatóan messze esett az internacionális fastfoodtól. Nagyon kellemes és tartalmas idő töltöttünk a skanzenben, amit az útikönyv méltánytalanul lehúzott, ki tudja miért…

Persze mindannyiunknak lehetnek rossz emlékei, ahogy nekem is, így kihagytuk a Nemzeti múzeumot, s inkább  a Mies Van der Rohe által tervezett pavilonba tértünk be.  A pavilont 1929-ben, a második barcelonai világkiállításra készítették, ez volt a németek pavilonja. Az épület korát jóval megelőzően modern, még most 2012-ben is megállja a helyét.

Pavelló Mies van der Rohe

A világkiállítás után – a többi pavilonnal együtt – lebontották, de a mester 100. születésnapjára újjáépítették és azóta is látogatható.  A kedvenc épületem.

9 év

A sonkás szendvics maradékát a pavilon árnyékában végeztem ki, majd kicsit fotózkodtunk, akárcsak az utánunk érkező motoros angolok, s a pihenőidőt kihasználva megterveztük a nap további részét. Nagyon jól bevált ez a módszer. Nagyjából elterveztük a napot, a részletek kidolgozása, s időben való elhelyezését azonban mindig egy-egy pihenőponton tettük meg. Ilyenkor már láttuk, hogy hogy állunk idővel, milyen távolságra vagyunk a következő állomástól. A pavilontól egy – a Kinga által bölcsen kiszemelt – kolostorba mentünk.

Újra előkerült Zafón, hiszen a Pedralbes negyedbe indultunk ( ami nagyjából a Rózsadombbal összevethető környék). A kolostor felé még találtunk egy Gaudí által épített Güell portát, majd keresztülvágtunk a mecénásról elkeresztelt téren, s szép lassan felkaptattunk az apácák lakhelyéhez. A XV. századi kolostor gyönyörű és megnyugtató volt a délutáni fényben. Ontotta magából a nyugalmat és a csendet, úgyhogy mikor visszaindultunk, szinte fájó volt a város zaja.

Barcelona rengeteg édes meglepetést tartogatott számunkra. Egyrészt imádtuk a tömegközlekedés piktogramjait, gyermeki mód csodálkoztunk rá a mozgó moziplakátokra, szájtátva figyeltük a tejet, vizet, sampont és árusító közért automatát, s a mobiltelefontartozékokat árusító fajtáját. A legnagyobb döbbenetet mégis a – barcelonai BKV, azaz TMB által megrendezett – metróban tartandó operagála okozta. A baj ezzel mindig csak az, hogy közben fájón tudom, hogy nálunk soha semmi ilyen nem lesz, mert se a vállalat, se a közönség nem alkalmas rá. (A barcelonai tömegközlekedés kulturált, itt-ott firkált, de az arányok messze jobbak mint, nálunk, a graffitiseknek meg van annyi eszük, hogy az üzletek redőnyeit festi csupán, ami a portál életrekelésekor hipp-hopp eltűnik.)

A Diagonalnal kiszálltunk a metróból, a Casa Battlót csodálva leereszkedünk a Passeig de Gracia-n, majd a Placa Catalunya-n hatalmas csődület fogadott minket. Kicsit olyan volt, mintha a Szigetfesztivált idén a téren kívánnák megrendezni. Hippik, kutyák, sátrak, számunkra semmitmondó plakátok. A fesztiváli hangulatról később kiderült, hogy tüntetése volt a javából, bár mi ebből nem érzékeltünk szinte semmit. A tenger felé vettük az utunkat, egy fantasztikus dobos bandától szédülten sétáltunk, s újfent belevesztünk a gót negyed utcáiba.

Majd a La Ramblát jártuk, fotózgattunk, s estefelé egy modernista portál mögött megbújó, bisztró hangvételű, spanyol és japán konyhát ötvöző étteremben ettünk. Olajbogyót, olíva olajban pácolt manchego-t, ibér sonkát és paradicsomos toast-ot. Késő este, jól eső fáradtsággal dőltünk el a szállásunkon.

S az aznapi extrák képekben: