John Scalzi – Az irányító

Egy ideje már hagyomány, hogy ha karácsony, akkor Scalzi. Ez köszönhető a szerző remek alkujának a kiadójával és a magyar kiadó, az Agave áldozatos munkájának. Idén sem maradtunk Scalzi nélkül, bár bevallom, a tavalyi könyv után cseppet rettegtem, hogy mivel lep meg minket a jelen kor egyik legjobb sci-fi írója, mivel, az Állati gonosz lehet, hogy megütötte a Scalzi által felállított, az édesanyja befogadóképességéhez igazított állandót, de a Vének háborúja vagy a Bezárt elmék közelébe sem ért, nem is beszélve A Kaidzsú Állatvédő Társaságról. Egyszóval az új könyv kapcsán halvány félelem munkált bennem, aztán egy decemberi hajnalon a reptéren találtam magam, Scalzi társaságában és nagyjából az első oldal végére beszippantott a sztori, éreztem, hogy ez végre az a hangvétel és az a kikezdhetetlen fonák logika, amiért megszerettem és a tavalyi fiaskó után sem engedtem el Scalzit. Az irányító alapvetése, hogy eljő az a kor, amikor már meghalni sem lehet, aki nem önkezével vet véget az életének, azt az isteni akarat vagy bármilyen transzcendens erő visszaküldi a bolygóra, pőrén, egy olyan helyre, amely az áldozat szerint biztonságos. Az új helyzet új munkaköröket teremt, így születik meg az Irányító, aki segít előidézni a mások kezétől történő halált, hogy a delikvensnek meglegyen a joga a visszatérésre. Persze, ez sem ilyen tisztán fekete és fehér, ahogy az lenni szokott, a szürke zóna őslakói meglátják a lehetőséget ebben az újféle módiban és ez kellő mértékben összekuszálja az irányítók életét. Legalábbis a főhősünkét mindenképp. A három kisregényként aposztrofált, eltérő időszakokban írt szöveg koherens, a legjobb Scalzi regényeket idézi, pont úgy humoros, ahogy megismertük és megszerettük a hőseit és a történeteit. Csak ajánlani tudom.