Miskolc, a felfedezésre váró desztináció
Miskolc mindig távol volt. Ami egy ostoba dolog, hiszen, ha az ember nem fut bele a szokásos gödöllői tötymörgésbe, akkor másfél óra alatt lazán elérhető kocsival. Ha pedig arra vettük az irányt, abból vagy Tokaj lett (milyen meglepő) vagy Kassa, esetleg Lillafüred, ahol aztán napokig fotózgattunk a barátainkkal, mert épp gyerekvállalás előtt voltunk, azaz ráértünk több napon keresztül azt fotózni, hogy hogyan nő a páfrány (idilli állapotok voltak).
Egyszóval voltam is Miskolcon, meg inkább nem. Hallani sokat hallottam róla, mivel a férjem egy évet itt is járt egyetemre és néhány éve egy letűnt kor polgári Miskolcára is elkeveredtem Mörk Leonóra A porcelánlány regényével, és ott akkor gomolyogni kezdett bennem az elhatározás, hogy egy hosszú hétvégét megérdemelne részemről a város, és akár én is.
Így esett, hogy a toszkán nyár után egy szépséges miskolci ősszel ajándékoztuk meg magunkat a családdal. Most sem akartuk megváltani a világot, csak szerettünk volna igényes környezetben lenni, felfedezni Miskolcot, nagyokat sétálni, enni, lenni, úgy hogy ne rohanás legyen, hanem hétvége. És persze mindezt Yolánnal.
A dolog szerencsésen alakult, hiszen ráleltem a tökéletes szállásra, amely úgy ölelt körül minket, mint egy rég látott jóbarát, szinte ismerve minket, felkészülve ránk. A hely több szempontból is zseniális volt. Egyrészt a lokáció (nagyjából a Zenepalotánál, teljes rálátással az Avasra), másrészt a hatalmas terasz, amelyen Yoli boldogan korzózott és napozott és mi is örömmel iszogattunk itt, harmadrészt a remekül felszeret konyha, amiben minden a kezünkre állt és a sok-sok puha bársony és finom részlet, amely megteremtette számunkra az otthont.
A prücskörészés és a Bükk Penthouse szolgáltatásainak teljes kiélvezése mellett azért kalézoltunk is. Első este – értelemszerűen – a Dudásék Pizza, Kávé, Világbékéjébe vitt az utunk, ahol késő estig van friss pizza, ami mellé jóféle házi sör is akad. A pizzák és a sör is hozták az elvárt nívót, a hely hangulatos, Pesten bárhol megállná a helyét, ahogy ez számos miskolci vendéglátóhelyre igaz.
A vacsora után még korzóztunk egyet a főutcán, összefutottunk Yolán egyik rokonával (nincsenek kétségeim), megnéztük a hangulatos épületeket, majd hazavonultunk pihenni. Másnap Annával kutyasétáltatás közben beszereztük a sós reggelikre szakosodott családtagok reggelijét, majd testületileg elvonultunk kávézni a Desszertem-be, amelyet nyitás óta követek az instán, és azóta rajta van a kilométer hosszúságú „menni kell” listámon.
Most boldogan húztam be mellé a pipát. Yolánt nagy örömmel fogadták (még mindig előörsöt küldök be mindenhova, hogy jöhet-e), hibátlan kávékat kerítettek nekünk és nagyon finom süteményeket választottunk a széles kínálatukból, amelyben a házi sütik mellett igen szép és igényes monodesszertek is találhatók.
Hosszan reggeliztünk, élveztük a hely hangulatát, majd kocsiba pattanva kikanyarogtunk a városból, hogy Lillafüreden kiránduljunk egy nagyot. Egy gyors parkolás után már a Hámori-tó partján álltunk, kissé tanácstalanul, aztán a Függőkert mellett elsétálva bevettük a vízestést, majd a kerteken keresztül szépen felsétáltunk vissza, a Palotaszállóig. Nem tudom, hogy mikor és ki rendezte itt a terepet, de ebben a ragyogó őszben meseszépek voltak a kertek, a kilátás, az ősz ezer színében játszó erdővel borított domboldalak, a borostyánszín fény mindent beragyogott.
Ebben a ragyogásban vágtunk neki a Herman Ottó ház mögött található libegőnek, amely szép, lassú tempóban emelkedett fel velünk, átadva az erdő csendjét, engedve a völgyben zúgó szeleknek.
A csúcsról több túraútvonal is indul a Bükk minden irányába, plusz van egy klassz kis 7 kilométeres körséta, az Oxigén sétakör, amely a libegőtől indul és ide is tér vissza. A fantasztikus, harapható levegőn kicsit csalinkáztunk, majd alászálltunk a hegyről, gyönyörködve az elénk táruló panorámában és élvezve a mellettünk elhaladó libegő pamlagokon folyó diskurzusok foszlányait.
A városba picit összefagyva érünk vissza. Nem volt kérdés, hogy egyetlen módon segíthetünk magunkon, ha kerítünk egy-egy adag levest. A reggeli városnéző sétánk közben már találtunk egy szimpatikus helyet, így letettük a kocsit a mélygarázsban, majd szépen átsétáltunk a még mindig fényárban úszó belvároson. Közben fotózgattuk az Avast, a régi szép épületeket, például azt, ahol először lépett fel Déryné, megolvastuk a Miskolci Színház programját (nem akármilyen), megnéztük az itt játszó színészeket (szintén remek a felhozatal), tanúi lehettünk a játékboltnál a gyermeki akarat győzedelmeskedésének, majd bekanyarodtunk a színház mellé és betértünk A levesbe.
Itt már kérdeznem se kellett, egy Yolánra erősen hajazó rajzkutya hirdette a kirakaton, hogy négylábú vendégeket is szívesen látnak. Nem sokat vacakoltunk az étlappal, reggel óta mindannyian éreztük: egy jó ramenért kiált a szervezetünk.
A jó ramen egyben hatalmas ramen – gondolják A levesben, így aznapra fixen elteltünk a marhahúsban, udon tésztában gazdag, friss csírával és pak joy-jal megpakolt leveseinkkel. A várost átszelve, a Szinva mellett kialakított közösségi teret felmérve, a férjem visszaemlékezéseit hallgatva sétáltunk még az esti városban, majd hazatértünk, hogy a szállás nyújtotta kényelemből is bőven ki tudjuk venni a részünk.
Boroztunk a naplementébe hajló teraszon, a kandalló elé bekucorodva filmeztünk, Anna online kutyasulis órán vett részt (hihetetlen, hogy mik vannak), miközben Yoli – aki lógott az óráról – az egyik fotel mélyén aludta az igazak álmát.
Másnap pazar reggelire vágytunk, leginkább egy búcsú-brunch-ra, amely szép zárása lesz ennek a miskolci hétvégének. Későn keltünk, békés ráérésben készültünk össze, majd a belváros szívében található Balance-ba igyekeztünk. A tojásreggelikben bővelkedő hely előző este még borvacsorát kínált (erre voltak terveink, de sajnos gyomorkapacitásunk már nem), de a reggeli verőfényben szinte elképzelhetetlen volt, hogy a bársonypamlagok vendégei ne egész nap ezeket a szépen megkomponált, igényes brunch-fogásokat fogyasztanák.
Bár mindenütt jó kávé fogadott, a város legjobb kávéját itt ittam, miközben vártunk a négyféle izgalmas tételünkre. Zsófi elé tükörtojással koronázott lecsó került, én csicseriborsós salátaágyon kaptam a magam tükörtojásait, a férjem előtt egy szépséges tojáslepény landolt, míg Anna – a szenvedélyének hódolva – Eggs Benedictet választott. Mondanom se kell, hogy amíg mi a vasárnapi délelőttök megengedő modorában komótosan megreggeliztünk, addig Yolán a pamlagon aludt a legnagyobb nyugalomban.
Hogy valamit lejárjunk a reggeliből, nekivágtunk az Avasnak, a több mint 800 pincét rejtő domb barátságos, pincékkel teleszórt útjain felkanyarogtunk az Avasi kilátóhoz, amelyről Lillafüredig ellátni szinte. A tiszta idő kedvezett nekünk, szépen sorra tudtuk venni, hogy merre is jártunk az elmúlt napokban.
Egy biztos, Miskolc bőséggel megér egy hosszú hétvégét, akkor is, ha csak picit feszegetjük a határait. Ha pedig egyfajta kiindulópontnak tekintjük a Bükkhöz és a Zemplénhez, akkor akár egy hetes programfolyamot is felfűzhetünk rá, megtehetjük egy olyan biztos origónak, ahova visszatérhetünk egy jó kávé, egy jó sütemény vagy épp egy jó színházi előadás reményében.