You are here: Home > Könyvről > A mi kockánk

A mi kockánk

A Rubik könyv meglepett. Az anyag kapcsán az első gondolatom az volt, hogy valami száraz, tényekkel, kvázi statisztikai adatokkal teli könyvön kell majd átrágnom magam, aztán egy több órás buszúton belekezdtem, és három óra múlva arra ocsúdtam, hogy fékezünk, megérkeztünk és én már az írás felénél tartok.

A könyv meglepett az olvasmányosságával, a sajátos, de nagyon koherens szerkezetével, a tényeket szépen felsoroló, de mégis sodró lendületű leírásával, és azzal, ahogy a sorok között rám nézett a szerző, akinek a tekintetében ugyanazt a gyermeki ént véltem felfedezni, ami apámban végig ott pislákolt, és aminek a lángjára én is nagyon vigyázok magamban.

rubik_v

Bár a szerző váltig állítja, hogy az írás, mint műfaj rendkívül messze áll tőle, és csak a nagy nyomásnak engedve írja meg közös történetüket a Kockával, mindenkit megnyugtathatok: a szerző, az előzetes tamáskodás ellenére nagyon jól ír. Élvezetes, könnyed stílusa van, érezhetően az élet számos területén – reneszánsz emberként – otthonosan mozog. A könyvben szépen végigvezet minket a Kocka történetén, miközben az ő életútjának is tanúi lehetünk, és minden nemfejezetben olyan tételmondatok hangzanak el, amikért érdemes vissza-visszaolvasni, emészteni, forgatni, pont úgy, mint a megoldásra váró Kockát.

“…a kíváncsiság az a szikra, amely lángra lobbantja a kreativitást.”

A könyv főszereplői, a Kocka és a Feltaláló mellett fontos szerephez jut a Homo ludens: a játékos ember. Gyakorta elfelejtjük, hogy milyen lényeges a játék. Nagyjából az óvoda végéig természetesnek tekintjük, az iskolai évek alatt már sokszor úgy érezzük, hogy valaminek a rovására megy, és felnőttként egyenesen szégyelljük. Bár – ez saját meglátás – az utóbbi évtizedekben mintha teret nyert volna az infantilizmus, felnőtt egy kevéssé szabálykövető generáció, amelyik igenis meri vállalni azt, hogy a belekényszerített szerepek mögött ugyanaz a személyiség, aki anno örömmel feledkezett bele a Legoba, a szerepjátékokba vagy fogatta órákon át a Kockát, amelynek újbóli sikere talán pont nekik köszönhető.

Ahogy a könyv több helyütt is szót ejt róla, sőt mondhatni az egész gerincét adja, hogy a játék nem öncélú, játszani kell, a játékban feloldódhatunk, bizonyos esetekben közben elmélyülten koncentrálunk, bizonyos játékokkal fejlődhetünk, másokkal egy közösség tagjává válhatunk, és kikapcsolhatunk úgy, hogy közben megéljük az esetleges kudarcokat és a siker édes örömét.

„…megvan bennem a képesség a boldogságra, amit egyértelműen anyámtól örököltem. Hiszem, hogy ez a képesség velünk születik – sokkal inkább a habitusunkból következik, mintsem a körülményeinkből. Vannak, akik a jólétben is boldogtalanok, és vannak, akik a nyomorban is megtalálják a boldogságot, van, aki elégedetlen a legnagyobb sikerek után is, és van, akit bukások sorozata sem képes megtörni. Anyámnak megvolt az a ritka képessége, hogy minden körülmények között meg tudta őrizni optimizmusát.”

Erről is szól a Kocka és a Feltaláló mérhetetlenül finom humorral megírt közös története.

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.