You are here: Home > Éttermekről, cukrászdákról, Utazás > Krakkó, az örök kedvenc

Krakkó, az örök kedvenc

Krakkóba mindig jó visszatérni. Először talán négy évesen jártam arra, szépiaszínű emlékeim között a főtér galambjai vannak, meg az, ahogy rohanok át a Wawel reneszánsz udvarán, mert anyának nem kell belépőt fizetnie, csupán egy mosolyt kér tőle a jegypénztáros, és ezt apámnak el kell újságolnom. A későbbi látogatásaim közül emblematikus, amikor a férjemet először vittem Lengyelországba, és pont Krakkóra esett a választásunk. Fáztunk, október volt, vettünk bakancsot, nagyokat ettünk, és sikerült egy életre megfertőznöm a lengyelmániámmal. A legközelebbi emlékeim néhány évesek, akkor a Nőkkel jártuk napokig a várost, új szegleteket keresve, kicsit benne élve. Most egy hosszú hétvégére ugrottunk ki a férjemmel, és a város megint ötösre vizsgázott.

Krakkóba menni nem egyszerű. Légvonalban szinte a sarkon van, de ahogy az ember ráfordul a kettes útra, valahogy már a zsigereiben érzi, hogy ennek az utazásnak soha nem lesz vége. A régi zakopanei útjaink napokként rögzültek bennem, és bizony van ebben valami, a 300 kilométer megtételéhez nagyjából 7 – 7 és fél óra szükségeltetik. De most okosak voltunk, busszal mentünk, jó helyre foglaltunk ülést, és hol bámészkodtunk, hol beszélgettünk, hol aludtunk. Helyi gezemicéket gyűjtöttünk a buszpályaudvari megállókban, és a neten sasoltuk, hogy mikor kanyarodunk be végre a belváros tövében található krakkói pályaudvarra.

Innen – az erős szél és a vízszintes eső ellenére – percek alatt elértük a szállást. A Mercure Hotel Krakow Stare Miasto, azaz az régi városhoz, belvároshoz címzett szállodánk kitűnő választás volt, közel volt a pályaudvar és komoly andalgások mellett sem lehetett öt percnél tovább húzni, hogy a szállásunkat elhagyva megérkezzünk az óváros egyik kapujához, a Barbakánhoz.

Barbakán

Barbakán

A szállodában gyorsan lepakoltunk, megcsodáltuk az ötletes berendezést, a remek megoldásokat, szerét ejtettük egy gyors átöltözésnek, majd a bárban ittunk egy-egy lélekmelengető forró téli teát, és besétáltunk a városba.

Személyre szabott szobánk

Személyre szabott szobánk

A krakkói hétvége tervezésekor nekem nem a helyek és nevezetességek sorjáztak a szemem előtt, hanem szinte csak és kizárólag ételben gondolkodtam. Valószínűleg benne volt a gyomorrontásom utáni egy hét rizs- és krumplikúra felett érzett csömör is, de Lengyelország számomra egy igazán izgalmasan terített asztal, ahonnan jól megtervezett módon szeretek csemegézni, hogy semmi ne maradjon ki. Most is erre készültem, így a fűszeres, meleg tea után nem kapkodtunk, hanem szépen lesétáltunk a főtéren keresztül a Wawel felé, egészen a tejcsárdáig, ahol a megelevenedett múlt várt ránk.

Asszimilálódás forró teával

Asszimilálódás forró teával

Akik olvasnak régebb óta, talán emlékeznek rá, hogy a Nőkkel fedeztük fel a tejbárokat, ahol én boldogan faltam mindent, ami a meggazdagodott, húsra átállt lengyelek mostani konyhájáról hiányzik, és most ugyanezzel a szándékkal érkeztünk. Már a bejáratnál láttam, hogy van kompót (üdítő hiányában anno ezt szolgálták fel), majd megláttam a gyümölcsös tejturmixokat és nem hazudok, könnybe lábadt a szemem. Ez valószínűleg a korral jár, és vénségemre olyan szentimentális leszek, hogy nem lehet majd elviselni, de ezt a pillanatot leginkább filmes hasonlattal tudnám leírni, mikor az időutazásban a főhős körül elmosódik a táj, és egyszer csak 35 évvel korábban találja magát. Így álltam ott én, egy rövid pillanatra időt lépve, a zakopanei kis cukrászdában, harmincöt fokos nyárban, a templom tövében, 1983-85 körül.

Tálnyi kompót a modern kor itala előtt

Tálnyi kompót a modern kor itala előtt

Aztán magamhoz tértem, berendeltem az érkezésünkhöz elengedhetetlen céklalevest krokettel, meg egy tisztes kocka szarlotkát, almás pitét, miközben a férjem a popularski bigos-ból bigos domowy-vá nemesedett lengyel székelykáposztából méretett ki magának egy tányérra valót.

Posztóház

Posztóház

A laktató és erősen múltidéző ebéd után tovább kalézoltunk a belvárosban, megnéztük a kedvenc épületeinket, felfedeztük változásokat, csodálkozva néztük a teljes pompájukban világító karácsonyi dekorációkat, majd felsétáltunk a Wawelhez, csak azért, hogy az orrunk előtt zárják be a reneszánsz kerengőt, és hogy a Visztulára vetülő fények mellett fotózhassunk az ég legutolsó halvány derengését. Majd lassacskán visszaereszkedtünk a főtér felé, és hazatértünk a szállásunkra vacsorázni.

Esti fények a Wawelben

Esti fények a Wawelben

A Mercure szállodákhoz tartozó Winestone étterem nem okozott csalódást. Az étlapon a nemzetközi és a lengyel gasztronómia kedvencei sorjáztak, olyan emblematikus fogások, amelyek minden útikönyvben szerepelnek, és olyan helyi jellegzetességek, amelyek csak a krakkóiak számára mondanak valamit. Ezeknek egy kellemes elegyét rendeltük össze vacsora gyanánt, amihez a ház számára készített kétféle cuvée közül választottuk a fehérboros házasítást. A könnyed, jól iható, nem túl savas, illatos és ízében is friss bor jól illett az ételeinkhez, az est végére meglepve konstatáltuk, hogy majdnem az egész üveg – szépen apránként – elfogyott.

kr10

Előételként a Mercure Winestone számára készített fűszeres magkeveréket kínálták, amihez olívaolaj és friss kenyér dukált, a falatnyi amuse bouche jó ráhangolódást adott a leveseinkhez, ahol nem bíztunk semmit a véletlenre, mindketten zureket rendeltünk. A kovásszal savanyított klasszikus lengyel levesbe azért csempészett a séf egy aprócska csavart, de pont olyat és annyit, amit nagyon szerettem, és azt hiszem itthon is be fogom vetni. A főtt tojással, hússal gazdagított zurekbe általában sok krumpli kerül. A levesünk azonban nem főtt krumplikockákkal volt teleszórva, hanem a tányér alján ott pihent egy szép félgömbnyi sűrű krumplipüré, amely teljesen jó és ügyes alternatívája volt a hagyományos levesbetétnek.

kr11

A főfogás előtt még egy hideg ízelítővel barátkoztunk, amelyen megint összetalálkozott a nemzetközi és a lengyel konyha, a krakkói kolbász békés egyetértésben várt ránk a serrano sonkával, a hurkafalatok mellett megfért a kagyló, és az olajbogyó szintén remekül illett az oscypekhez, azaz a tátrai gyúrt sajthoz.

kr12

Főfogásként a férjem egy – a bécsi szeletre emlékeztető – kotlet schabowy-t választott, én pedig egy hatalmas szendvicset,  a maczanka krakowskat kértem, amiben tépett sertéshús volt, tormás krémmel, uborkával és sajttal összeházasítva. Desszertre már nem maradt helyünk, csak felszédelegtünk a szobánkba, és átadtuk magunkat az édes pihenésnek.

kr13

Kellett az erőgyűjtés, mivel másnapra több programot tervbe vettem. A gazdag büféreggeli után nekilódultunk, a tavaszias napfényben fürdő várost átszeltük, a parkban megcsodáltuk a az olvasásra buzdító bölcs feliratokat, majd felsétáltunk az immáron nyitott kerengőbe, körbejártuk a fényárban úszó Wawelt, megcsodáltuk az ázsiai turisták szívósságát (mindenütt ők a koránkelők), majd a zsidó negyed felé vettük az utunkat.

Reggeli fényár (a másik falon)

Reggeli fényár (a másik falon)

Itt is szemlélődtünk, én a magam részéről ettem csörögefánkot és a klasszikus lengyel paczki-t, ami most épp rózsalekvárral volt töltve, majd egy békés és hosszas teázás következett, amelyet az a felismerés szakított félbe, hogy délre vissza kell érnünk a Obwarzanka Múzeumba, ahol nem csak a krakkói „perec” történetével ismerkedhetünk meg, hanem egy órás kurzus keretében annak készítését is elsajátíthatjuk. Az obwarzanka Krakkó szimbóluma. A kerek perecet az egész városban kapni, a kék bódék mögött mogorva nénik ülnek (tisztelet a kivételnek), akik két zloty ellenében gondosan zacskóba tömik az általunk kiválasztott pereccel szemben azt, ami hozzájuk a legközelebb esik, de alapvetően nem gond, a tészta ugyanaz, a feltéteket meg mind szeretjük.

Hivatalos árus a belváros szívében

Hivatalos árus a belváros szívében

A klasszikus obwarzanek valamikor a 13. században született, a 1270-es években már királyi rendelet szabályozta, hogy a krakkói pékek árulhatják a főtéren. Az ázsiója azóta sem csökkent, sőt 2010 óta védett regionális termék, amelynek gyártását csak bizonyos pékségeknek engedélyezik, akik napi 150000 kerekperecet sütnek a helyiek és a turisták nagy örömére.

kr19

Alkotásaink és bizonyítványunk

A kurzust egy nagyon helyes, angolul jól beszélő péklegény vezette, a nemzetközi csapat lelkesen sodort, font, formázott, majd mire véget ért a program, ki is sült két tepsi szépséges obwarzanek krakowski, amit magunkkal vihettünk a városba. Ebédelni még nem volt hangulatunk, a szállodába visszatérve a téli teájukból azonban lecsúszott egy-egy nagyobb bögrényi, majd úgy döntöttünk, hogy eleget teszünk az otthon maradottak kéréseinek, és az előre megrendelt dolgokat beszerezzük egy nagyobb szupermarketben. Varsóban két éve már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az ember a sorok között azt mantrázza, hogy „23 kg, 23 kg”, most is a józan ész szabott határt a beszerzéseinknek, mert bár nem fenyegetett a túlsúly veszélye, de esélyes volt, hogy lehajtanak a buszról a plusz két bevásárlószatyornyi szajréval.

Így aztán próbáltunk logikus beszerzéseket végrehajtani, vettünk kolbászt, levesalapokat, söröket, krowkát, a helyi tejkaramellát, de tátrai gyúrt sajtot nem kaptunk. Kissé csalódottan vonszoltuk haza a teli zacskónkat, és megbeszéltük, hogy sajt nélkül nem megyünk sehova.

kr18

Mivel az évek alatt minden múzeumot láttunk, minden királyi teremben jártunk, megnéztük a Schindler-gyárat, voltunk Wieliczkában, és én még mindig nem vagyok hajlandó elmenni Auschwitzba, így olyan programot kerestem a városban, ami mégis újdonság nekünk. Két éve Barcelonában nagyon bejött a gitárkoncert, így még itthon megnéztem, hogy Krakkóban épül-e üzletág a turisták komolyzenével történő szórakoztatására. És igen, épül. Nagyjából három étterem különített el erre a célra egy-egy termet, amit nagystílűen concert hall-ként aposztrofál. Ide lehet jegyet venni a mindennapi koncertekre, amelyeket lelkes konzervatóriumi tanulók abszolválnak. Így leírva nem annyira vonzó a dolog, de ha az ember elengedi ennek a kissé mulatságos felhangját, és a zongora mellett ácsorgó, még épp növésben lévő, hatalmas kamasz-fiatalember keveréket nézi, és látja az őszinte hitét a muzsikában, akkor már lényegtelen, hogy a székemen tegnap is ültek és holnap is ülni fognak, hiszen az a friss lendület az most pont nekem szól.

Az egy órás Chopin koncert remek ötlet volt, már csak a hangtompítós fegyver hiányzott a kezemből a zacskózörgető nénik kiiktatására, de ezek a jelek szerint a koncertek alaptartozékai a világ minden pontján.

Esti csodafények

Esti csodafények

A koncertet követően vacsorázni kívántunk. Bár előtte ráleltünk a város egyetlen oscypek na grilla-t, azaz grillezett sajtot árusító üzletére, de a falatnyi forró sajtok emléke már tűnőben volt, és mi készen álltunk valami mást kóstolni. Kinéztünk ugyan magunknak két, hagyományos lengyel fogásokat árusító helyet, de azok idejekorán bezártak, így végül egy helyi pékségben kötöttünk ki, ahol sort keríthettem a lengyel süteménykínálat egy legjobb tételére, a sernik-re, azaz a friss túróból készített tortára.

kra2

Másnap már rutinosan válogattunk a reggeliből. A helyi alapanyagokban bővelkedő svédasztalról velem jött a savanyított gomba, a tátrai sajt, a friss túró, illetve sütöttem egy adag gofrit is, ami errefelé nagyon nagy divat, főleg a téli hónapokban.

kra3

Mivel előző nap lukra futottunk a tátrai sajt begyűjtésével, így a vasárnapi délelőttöt a piacozásnak szántuk. A szállásunk mellett lévő piac sajnos zárva volt, de a neten találtunk egyet, ami nem is volt túl messze, és nyitva is tartott vasárnap, így a hatalmas szélben – ami reggelre kerekedett – felkutattuk a piacot. Ahol mindent árultak. Az Ecseri egy egészen bizarr változatába botlottunk, sok-sok tavaszi virággal, obwarzanekkel megspékelve. Főleg turkált holmik foglalták a standokat és a földet a lábunk alatt, rengeteg árus, sok helyi vevő, nulla turista. Mi sem szaporítottuk ezt a számot sokáig, miután kibámészkodtuk magunkat, és megleltük a meghökkent sajtárus nénit, nagyobb mennyiségű sajttal és öles léptekkel távoztunk.

A zsidó negyed fantasztikus falfirkákkal, falfestményekkel van tele

A zsidó negyed fantasztikus falfirkákkal, falfestményekkel van tele

Az előző napi langymeleg tavasz tovatűnt, helyébe éles, metsző és erős szél kerekedett, mi pedig fáztunk, úgyhogy a zsidó negyedbe tervezett sétánk előtt még bekanyarodunk teázni egy jót, majd lesétáltunk a Kazimierz szívében lévő piactérre, amelynek az igazi hírnevet az itt kaphat melegszendvics szerzett. A zapiekanka gyerekkorom kedvence volt, a vékony, egyenes, félbevágott kiflit megkenték paradicsomkrémmel, kapott egy nagy adag párolt csiperkegombát, némi sajtot, majd sütés után jött rá az elmaradhatatlan ketchup. Az téren számtalan változatban várt minket a zakiekanka, volt itt wegierski azaz magyaros, volt hawaii, extra feltétes, minden, amit csak a szendvicskenyér elbír. A szerény gombás változatot nem is mindegyik boltos tartotta, szerencsére kis keresés után rábukkantunk.

A visszaút előtt, a valamelyes megjuhászodott szélben még egyszer végigsétáltunk a városon, majd buszra pattanva hazamenekítettük a szatyorban és magunkba a csodálatos lengyel életérzést.

kr8

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.