Élet a sushin túl

Hétvégén Makinál jártam, hogy egy kis betekintést kapjak a japán háziasszonyok és családok mindennapjaiba. A lelkes társaság és a jó tanár mellett a számomra idegen, tiszteletet ébresztő, nagyon más japán kultúra is igen vonzóvá tette a tanfolyamot.

Külön örömet jelentett, hogy – az általam annyira kedvelt irányból – a konyha felől közelíthettem meg ezt a kultúrát.

A kurzus elején Maki elmesélte, hogy miket fogunk készíteni, majd a hozzávaló alapanyagokat mutatta be. Az általunk csak algaként aposztrofált növény a japán konyha egyik alapeleme és igen sokféle létezik belőle. Van amit a japán alapléhez a Dashi-hoz használnak, van amit salátákba tesznek, van, amibe a sushit vagy az onigirit tekerik. Aztán ott vannak a különféle szószok, a létfontosságú rizs, a halak s a zöldségek…

Miután már hosszan jegyzetelgettük a különböző alapanyagok válfajait, nekiálltunk és társat választva egy-egy fogás elkészítését vállaltuk, miközben fél szemmel figyeltük, hogy a többi páros mit hogyan készít el. Maki pedig folyamatosan közöttünk járt, javított, segített, s főzött.

Ahogy alakultak az ételek, úgy tudtunk meg egyre többet a japán konyháról, a mindennapokról. A természettel való bölcs együttélés, az energiák használata, a maradékok újrahasznosítása a mi kultúránk számára majdnem ismeretlen, tanulandó bölcs dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogy holnaptól algával fogom tömni a Nőket, de biztos, hogy az órán kapott szemléletet valamilyen módon be fogom építeni a mindennapjainkba.

A párosokban működő kuktacsapat készített misolevest, többféle onigirit, az általam nagyon kedvelt japán omlett is terítékre kerül (az elkészítése egy külön csoda) és a párommal mi sütőtökös tempurát készítettünk .

Aztán pálcikára kaptunk, asztalhoz ültünk s hallgattuk ahogy Maki mesél. Hogyan próbált meg anno A rizzsel boldogulni, mivel indulnak iskolába a japán gyerekek, hogyan étkezik egy japán család, mi a feladata és hogyan oldja meg a szigetországban egy háziasszony?

Mi persze jó magyar szokás szerint – egy kicsit sósabb ízekre várva – először a miso levest kezdtük el enni. Aztán kiderült, hogy a levest étkezés közben kéne enni, a többi fogással összhangban, amolyan folyadékpótlásként, mivel a japánok az ebédhez nem isznak külön vizet. Sőt desszertet sem esznek, inkább délelőtt vagy délután egy falatnyi édességet kapnak be a tea mellé.

Maki persze ismeri a diákjait, így meglepetésképp egy gombóc nagyon finom teafagylaltot kaptunk a menü zárásaként.

A három órányi gasztroutazás után kellemesen eltelve sétáltam hazafele, miközben azon méláztam, hogy mitől is vagyok én ennyire jóllakva, hiszen igazán sokat nem ettem. Ellenben összhangban lévő dolgokat kapott a gyomrom és ez elégedettséggel töltötte el. Engem is.