Hagyomány

A lekvárfőzésnek nálunk hagyománya van. Az eszközök már a nagyanyámat is kiszolgálták a recept is ugyanaz, csak a lekvárt eltevők szűk köre változik.

Gyerekkoromban anya inasaként jártam a piacot az üres fonott kosarakkal, anyám nyomán loholva, aki több kört futott a Fény utcai piacon mielőtt a legszebb barackot tartó kofákkal hosszú alkudozásba kezdett, mert 20 kg barack az bizony húsz kilónyi barack.

Otthon aztán a platnira került az óriási lábos, anyával kettecsként meghámoztuk és kimagoztuk a gyümölcsöt, majd apám könnyedén elkevergette vagy másfél-két órát az aranyszín rotyogó lekvárt.

Aztán ahogy telt az idő, jöttek a barátok, a piacon kosárral strázsálás és a hámozás metódusába be-be lépve, tanultak, figyeltek, majd vitték haza a maguk üvegnyi friss lekvárját. Majd elköltöztem, s innentől anya és apa kétszemélyes előadásává vált a lekvár és nekem csak az eredményt kellett elkérnem a kamra polcáról.

Idén azonban újra ott talált a szülői konyhában a reggel, 2 láda barackkal és 2 lelkes, kötényes Nővel. Ők ugyan még csak abban tudtak segíteni, hogy lelkesen követtek a hajnali piacon, miközben anyától örökölt eszelős lendülettel néztem végig a kínálatot, de már ők is részesei ennek az örök körforgásnak.

Nézték, ahogy gumikesztyűben, mély pletykálkodás közben elfojtott szitokszavakat suttogva hámozzuk a forró gyümölcsöt. Látták, hogyan forr, bugyog a gyümölcsmassza,  amit most már az én feladatom volt hosszan, egyenletesen és kitartóan kevergetni. Figyelték, hogy kerül az üvegekbe és hogy milyen békésen szuszog a száraz dunsztban.

Ma meg egy kis üvegnyivel – a hagyományokat követve – eszünk is belőle, egy jó grízes tésztával.

Sok évig szeretnék még lekvárt főzni és boldog lennék, ha jó darabig nem változna a résztvevők köre.