Itt a Bodza-szőlő, megérkezett az új NESTEA
A jeges tea az egyik legjobb dolog a nyárban. Minél nagyobb a forróság, annál inkább vágyunk a tea harmonikus, de karakteres ízére, amely hűtve valóban képes a szomjunkat oltani (apám szerint erre forrón is képes, gyerekkori emlékeim szerint ezt a hatást nálam soha nem sikerült elérni).
A tea íze sokféle módon változtatható, maga az alapanyag rengeteget számít, illetve az, hogy milyen kiegészítő aromákat álmodnak még hozzá, hogyan teszik teljessé az ízeket. A családunkban az utóbbi évek egyik slágere a havas szilva, amelyet hidegen és melegen is imádnak a Nők, de valljuk be, ez egy kifejezetten télies ízvilágú finomság.
A most piacra dobott bodzás, szőlős ízesítésű Nestea viszont felöleli az egész nyarat. Az ízek szép ívet írnak, a májusban virágba boruló bodzától, egészen az őszbe hajlóan megjelenő szőlőig.
S hogy mikor ragadjunk magunkhoz egy palack jeges teát? Bármikor. Jó alkalom lehet egy közös grillezés, egy Duna-parti séta, egy nagyobb kirándulás, egy parkbéli piknik, esetleg egy városnéző túra.
Mi ez utóbbin teszteltük a Nesteát, magunkhoz ragadtunk egy-egy üveget, s csatlakoztunk egy klassz városnéző sétához, amely a pesti belváros titkos kertjeit és múltját tárta fel előttünk. Igazi budapesti gyerekként, fiatal felnőttként már töviről hegyire bebarangoltam ezeket a vidékeket, ismerem az átjáróházakat, hogy hol és hogyan tudom jelentősen lerövidíteni az útjaimat, amelyek keresztülvezetnek megannyi kerületen.
Ennek ellenére számos izgalmas történettel lettem gazdagabb, miközben aprónak tűnő utak szövevényes hálóján át révedtünk el a múltban. Idegenvezetőnk olyan lelkes és felkészült volt, s olyan gazdagon tárta elénk a történeteket, hogy néha az az érzés fogott el, hogy valamelyik sarokban most állította le a Doktor a Tardist, s valóban épp időutazom. Jártunk a Károlyiak budoárjában, amely hangos volt egy telekeladási vitától, láttunk piros lámpás házak ablakába könyöklő, cseppet alul öltözött hölgyeket, találkoztunk tehenekkel a múzeum lépcsőjén és jótékonysági limonádézásra is indulhattunk volna, ha vissza nem szippant a 21. század. Így aztán az Ötpacsirta utcába érve már csak újabb flaska jeges tea várt ránk, némi harapnivalóval kiegészítve és az Építész pince “személyében” egy olyan kert, amit bármelyikünk bármikor szívesen örökbe fogadna.
