Corso Étterem, Intercontinental

Nehéz úgy elkezdeni egy anyagot, hogy rögtön három felvezető is eszembe jut. Indíthatnám innen, kanyaríthatnám onnan, de azt hiszem legjobb, ha csokorra szedem az összes kellemes emlékem és friss, ropogós benyomásom, aztán valahogy csak lesz.

Az Intercontinental szálló, az épület rendkívül kedves nekem. Gyerekkoromban rengeteget jártunk ide, hétvégenként, vendégekkel, barátokkal látogattuk meg a messze földön híres Bécsi cukrászdát, ahol megvoltak a bevált kedvenceink, de mindig találtunk kipróbálásra érdemes újakat is.

Aztán a Bécsi kávézó megszűnt, mi meg egyszeriben csak kint találtunk magunkat a szállodából és már nem is éreztünk késztetés, hogy újra belépjünk.

Szerencsére az utóbbi években megindult egy rendkívül jó tendencia, a szállóban lévő éttermek, cukrászdák újra nyitnak az utca embere felé, már nem csak a szálló vendégeiből, a konferenciára érkező utazóikból kívánnak közönséget verbuválni maguknak. A helyszínek adottak, az enteriőr sok esetben szintén megfelel, a színvonal pedig folyton folyvást javul.

Erre tökéletes példa a Bécsi cukrászdának egykoron otthont biztosító épület is, amelyben most az Intercontinental szálló Corso étterme található.

A Corsoban elfogyasztott ebéd nagyszerűségéhez sok minden hozzájárult az én esetemben. Egyrészt ott volt a nosztalgia, amely csúnyán elkapott miközben a faborítású lépcsőházban baktattam az emeleti részre, a semmivel össze nem téveszthető, még született budaiként is megunhatatlan panoráma, a társaság, s természetesen a kifogástalan étel.

A szervíz, a szállodákban megszokott minőséget képviselte, a tálalás esztétikus volt, de nem túlpötyögtetett, agyongondolt, s a mennyiségek is emberiek voltak, azaz a molekuláris és a klasszikus adag között azon ponton, amire nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ideális.

Az előételek sorában már megjelent a menüt végigkísérő szezonalitás. A könnyed saláták a nyári kánikulát idézték, a grillezett tonhal mellé nizzai saláta dukált, ezen kívül cézár salátát és quinoa salátát lehetett választani, valamint a zöldségektől ódzkodó ragadozóknak libamájpástétom pihent egy nagyobb tányéron, amit barack chutney-val kísértek.

A sokféle előételből ki-ki a maga kedvre csemegézett, s ennek eredményeként afféle házi verseny alakult ki, hogy kinek is sikeredett a legjobb fogást kiválasztania, majd jött a többiek győzködése a kóstolásra. Mire végeztünk a falatnyinak tűnő, de többedik falat elfogyasztása után már tetemes mennyiségnek tekinthető előétellel, megérkezett a leves.

Az andalúz zöldségleves betétje ízekben és textúrákban bővelkedett, az avokádó, az uborka, a posírozott tőkehal, a tejföl és a kaviár jó kiegészítője volt a letisztult, selymes levesnek, amely pont annyira volt hideg, amennyire egy nyárnak tetsző, 15 fokos napon még nem kellemetlen.

A főfogásunk – hogy jobban átlássuk az étterem koncepcióját és mélyebb benyomásokra tehessünk szert – két főétel házasításából született, s igazán nagypályásra sikerült.  A bárány és jérce alkotta duónál sokat számított a sorrend, én úgy gondolom, hogy a hagyományokat felrúgó hozzáállásom végül gyümölcsöző volt, mert a nekem legkellemesebb ízek csengtek legtovább a számban.

A bárányborda fűszeres morzsakéreg alatt pihent, blansírozott, roppanós zöldbab ágyon, amelyhez a füstölt padlizsánkrém meglepő, de nagyon szerethető harmóniákat adott. A kakukkfüves jércecomb omlós, szaftos falat volt, de az igazi izgalmat az ökörszíve paradicsomban tálalt klasszikus tökfőzelék, a hibátlan rántott tök és a mellé kínált kaporszósz jelentette. Minden ízében a nyár lakott, a gyerekkori hosszú, lusta nyarak emléke, a napfény, a piac sokszínűsége kínálta öröm.

Ezután már csak jóllakott pihegésre telt volna…ha nem érkeznek az asztalra a desszertek, amelyek szintén a nyarat hirdették. Az erdei gyümölcsökből emelt torta, a könnyed, szinte légies levendulás csokoládékrémmel rétegzett millefeuille, a málnafagylalt, a bazsalikom pestoval karakteressé, egyéniséggé  varázsolt panna cotta, vagy a séf személyes kedvence, az őszibarackból készített parfé, amely ropogós ostyával érkezett.

A Corso étterem séfje lelkesen és hihetetlen szakmai alázattal mesélt a fogásokról, az elkészítésről, bár a leves kapcsán – amikor azt firtattuk, hogy milyen fűszerezéssel készült – csak kedves, de kitérő válaszokat kaptunk.

Gullner Gergő Kuwaitból hazatérve vette át a Corso étterem konyháját, pont abban az épületben, ahol korábban – tanulóként – az első konyhai fortélyokat tanulta. Gergő dolgozott Vancouverben, New Yorkban, Budapesten, Zürichben, Dubajban, Moszkvában és Kuvaitban. A legnagyobb szállodaláncok és éttermek alkalmazottjaként – ideértve a Baltschug Kempinskit (Moszkva), a Zürich Marriott Hotelt (Svájc), a The Monarch Dubait (Egyesült Arab Emirátus), nem is szólva az Al Wazzan Csoportról Kuvaitban – a különleges hozzávalók és egzotikus ételek széles választékával ismerkedett meg.

De ha ez túl elvontnak hangzana, íme egy impozáns névsor, hogy ki mindenki kóstolta már Gergő főztjét: II. János Pál pápa, II. Erzsébet királynő, Hillary Clinton, Roman Herzog, vagy Fülöp az edinburgh-i herceg. Gasztronómiai filozófiája rendkívül szerethető, hiszen rajong élet egyszerű dolgaiért, nem szereti túlbonyolítani az ételeit, keresi a tökéletes ízkombinációkat, harmóniákat. Úgy gondolja, hogy minden fogás mögött rejtezik egy történet, amely érdemes arra, hogy az étellel együtt terítékre kerüljön.

A Corso Étteremnek minden esélye megvan rá, hogy részt vállaljon a budapesti gasztronómiai életben, olyan helyszínné, fogalommá váljon, mint egykor a Bécsi cukrászda. A hely, az atmoszféra és a megfelelő irány megvan hozzá.