Kellemes délután: Joanne Harris Budapesten

Kívánom, hogy így váljanak valóra az ember álmai. Csütörtök délután az egyik kedvencemmel, a blogon oly sokszor megidézett Joanne Harris-szel töltöttem.

A sztereotípiáknak megfelelni kívánó és klisékből kilépni nem igazán szerető média jóvoltából egy csokoládéboltnál találkoztunk. A csokoládébolt után, a kiadó javaslatára az – eleddig lovon egyszer ült – írónőt elkísértük egy Pest melletti tanyára, ahol egy kellemes fél órát tölthetett a szabad levegőn, ismerkedvén a lovakkal, egy kedves, de csokoládéra éhes szamárral és egy tündéri szőke lánykával. A lovardába menet-jövet beszélgettünk, például arról, hogy miért is jött most
Magyarországra. A napokban kiadott „Aludj kislány” című könyve kapcsán jött hozzánk, három napra. Az 1993-ban írt regénye eleddig még nem jelent meg magyarul. Most, a szokásos karácsonyi Harris-re várva, azonban kezünkbe vehetjük ezt a regényét is, és ezzel teljessé válik a Harris-életmű.

A várost átszelve arról is szó került, hogy furcsa mód, a magyar kiadó az első megjelenés óta karácsonyra időzíti a regényeit, míg Angliában a húsvét az a biztos dátum, amikor a rajongók hozzájuthatnak a még meleg regényhez. Ennek jegyében, a most befejezett „Blue Eyed Boy” 2010. tavaszán lesz kapható. (S ha jól számolunk, akkor számunkra jövő karácsonyra válik elérhetővé.)

Joanne jelenleg nem dolgozik új regényen, kicsit pihen, utazgat a lányával, aki partnere minden nagyobb kirándulásban, de tervezi, hogy egy-két éven belül visszatér Magyarországra, a férjével együtt, hisz ide akár vasúton is eljuthat az ember Angliából. Kérdeztem, hogy hogy áll a regényei megfilmesítésével, hiszen a Csokoládé világszerte hatalmas siker volt. Most nincsenek ilyen irányú tervei, egyébként is rendező, ország és színész függő, hogy mi születhet egy-egy könyvéből. Hiszen olyan megvalósítás nincs, ami tökéletesen visszaadná az eredeti írást. Kivéve talán, a háziasszonyok által asztalra varázsolt receptjeit – fűztem hozzá.

A Margitsziget mellett elsuhanva, a gasztronómiáról kezdtünk beszélgetni. Kérdezgettem,hogy írna-e még új könyvet, csinálna-e főzőiskolát, vannak-e egyáltalán ambíció ezen a téren. Joanne elmondta, hogy nem tartja magát főzőfenoménnak, saját bevallása szerint csupán azért írta meg a szakácskönyveit, hogy eleget tegyen a rengeteg rajongói levélben kért receptnek.
Az eddig megjelent két könyv után, már nem tervez újabb szakácskönyvet kiadni. Sőt főzőműsorban sem vállalna szerepet, állítása szerint nem lenne képes profi módon szeletelni a zöldségeket, alkatilag sem szabták – szerinte – tévére, így inkább csak otthon főz, vagy papíron. Valljuk be ez utóbbi nagyon megy neki. A regényeiben megjelenő ízek, illatok tökéletesen képesek aláfesteni a történeteket. A kiadott szakácskönyveinél Joanne fő szempontja az volt, hogy az angol olvasók számára szerethető, kevés és egyszerű alapanyagokból összeállítható, gyorsan elkészíthető ételeket tartalmazzon. Még pedig olyat, aminek a megfőzésére szívesen vállalkoznak. Nem szeretett volna olyan könyvet csinálni, amit inkább csak dísznek tartanak a polcon, mert túl kacifántos receptekkel van teletűzdelve. Mesélte, hogy szeret és szokott is főzni a hétköznapokon, igaz nincsenek rá órái, így ha teheti valami egyszerű ételt készít.

Joanne kóstolta és kedveli a magyar konyhát, szerinte nagyon szerethető, mert ahogy ő fogalmazott „melengető” ételei vannak a mi konyhánknak. Sok a könnyen elkészíthető egytálételünk, az ételeinkben lévő alapanyagokat a maguk valójában használjuk fel. A délután zárásaként, a reptérre való indulás előtt, még ittunk egy kávét. Kellemes délutánom volt.