A szabadság ára – Gauguin kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

„Paul Gauguin huszonhat éves korában megbolondul és festeni kezd.” – mondja Ady és visszaolvasva csodálatos 1906-os párizsi beszámolóját, tulajdonképp felesleges újrafogalmazni, amit Gauguin élete és művészete visszhangként kelt bennünk. Egy biztos: az alkotásokban tomboló szabadságvágy, ahogy Adyt, úgy mindenki mást is hatalmába kerít.

Paul Gauguin: a megfestett ismeretlen

Paul Gauguin életében jó néhány kanyar vezetett a festészetig. Párizsban született, gyermekkorának egy részét Peruban töltötte, tizenhét évesen tengerésznek állt, majd hazatérése után a párizsi tőzsde világában talált biztos megélhetést. A festés ekkor még a szabadidejének kedves elfoglaltsága volt. Camille Pissarro révén került közel az impresszionistákhoz, 1876-ban pedig már ki is állított velük. A művészet iránti érdeklődése egyre erősebb szenvedéllyé vált, mígnem egyszer csak nagyot fordított az életén: feladta jól jövedelmező állását, és a festészetnek szentelte magát. A döntés a családi életét is alaposan felforgatta, a művészi szabadságért cserébe pedig hosszú éveken át nélkülözés és bizonytalanság jutott minden Gauguinnek.

Vajon mi lakik abban az emberben, aki újra és újra útra kel, elhagyja a megszokottat, és minden addigi tapasztalat után egy távolabbi világban reméli megtalálni önmagát? Gauguin 1889-ben „az ismeretlen utáni rettenetes viszketésről” írt. Ennél pontosabban talán nehéz volna megfogalmazni azt a belső nyugtalanságot, amely egész életében hajtotta. Bretagne, Pont-Aven, Arles, Tahiti, majd a Marquesas-szigetek, földrajzi állomások egy különös szellemi utazásban, amelynek során egyre határozottabban formálódott saját művészi világa. Pont-Avenben, Émile Bernard társaságában talált rá arra a festői nyelvre, amely később összetéveszthetetlenné tette a képeit. Határozott körvonalak, leegyszerűsített formák, merész, nagy színfelületek, különös harmóniák. A vásznain a látvány átlényegült, az érzelmek, az emlékek és a képzelet sajátos rendje szerint születtek újjá a tájak és az alakok. Hatása már életében érezhető volt. Paul Sérusier Gauguin útmutatásával festette meg a Talizmán című képét, amely később a Nabis csoport egyik alapművévé, egy új festői szemlélet jelképévé vált.

Tahiti Gauguin számára az elveszett paradicsom ígéretét hordozta. Egy távoli, ősi szépségű világot képzelt maga elé, ahol az ember még közelebb él a természethez, és ahol a civilizáció zajától távol újra felfedezheti a maga számára fontos dolgokat. A valóság persze ennél jóval összetettebb volt. A sziget már francia gyarmati uralom alatt állt, hagyományos vallási kultúrája pedig az európai jelenlét következtében jelentős változásokon ment keresztül. Gauguin a helyi motívumokat, a megismert történeteket és saját képzeletének szüleményeit egyetlen, különös mitológiává gyúrta össze, a tahiti mítoszok egy részét Jacques-Antoine Moerenhout 1837-ben megjelent könyvéből ismerte. A Noa Noa különösen izgalmas kulcs ehhez a világhoz, útinapló, önértelmezés és művészi vallomás egyszerre. Lapjain Tahiti lassan Gauguin saját belső tájává alakul, ahol a valóság, az európai vágykép és a személyes mítoszteremtés elválaszthatatlanul összefonódik.

Gauguin helye a művészettörténeti kánonban is érdekesen alakult. A Pont-Aven köréhez tartozó festők és a Nabis tagjai már az 1880-as évek végén jelentős újítóként tekintettek rá, a szélesebb közönség figyelme azonban igazán halála után fordult felé. 1903-ban a Marquesas-szigeteken hunyt el, három évvel később pedig az 1906-os párizsi Salon d’Automne nagyszabású bemutatója hozott fordulatot életművének megítélésében. A posztumusz kiállítások nyomán egyre világosabban rajzolódott ki, milyen meghatározó szerepet játszott a modern festészet alakulásában. Az általa használt színek szabadsága, a formák merész egyszerűsítése és a képzelet elsőbbsége generációk számára nyitott új utakat. Gauguin így a posztimpresszionizmus egyik meghatározó alakjává, a modern művészet egyik nagy hatású előfutárává vált.

Ma több kontinens múzeumaiban találkozhatunk alkotásaival. Az Arearea a párizsi Musée d’Orsay gyűjteményét gazdagítja, monumentális főműve, a Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? a bostoni Museum of Fine Arts falán látható, a Te nave nave fenua pedig a japán Kurashiki Ohara Művészeti Múzeumában kapott helyet. Különös érzés belegondolni, milyen utat jártak be ezek a képek, mire a világ múzeumainak féltve őrzött kincseivé váltak. Alkotójuk egész életében az ismeretlent kereste, újabb és újabb világok felé indult, miközben egyre mélyebbre jutott saját képzeletében. Talán éppen ez az, ami ma is olyan elevenné teszi a festészetét: a szabadságvágy, amely minden ecsetvonásából árad, és amelynek erejéből több mint száz év múltán is jut nekünk.

Ady és Gauguin

„A Salon d’Automne-ot széthordták tegnap s ismét meghalt Paul Gauguin. Két napig éltem a Grand Palais két Gauguin-szobájában. Nyargalva érkeztem haza, Párizsba, ezért a két napért. Veszekedtem és barátkoztam Paul Gauguinnel, aki most, íme, újra halott. Halottabb Courbet-nál, Carrière-nél, Cézanne-nál, mindenkinél. Ebben a pillanatban már érzem, hogy e halotté az igazság. S fázós árnyékát látom, amint szökik Párizsból… Lassan-lassan már gyűlöli a civilizációt Gauguin. Itt-itt lehet az ő életének a titka. Utálja, gyűlöli ezt a mi életünket. Tudatosan rúgja föl a mi egész erkölcsi berendezkedésünket. Nem csinál új erkölcsöket, nem jézuskodik. Ő nem buddhista és nem nihilista. Sőt talán nem is forradalmár. Ő eleven tiltakozás a sablon ellen. Egy köpködő, utálatos, de hatalmas, de civilizálódott lény. Már életében legendás alak. De olyan, akit a legendák rútítva túloznak… Hogy hogyan lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem kókler a vonalak és színek kibékítésében. Egy kicsi kell és már stilizált a rajza. Egy kicsi kell és már karikatúra az, amit fest. De ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig. Festő művészete persze dekoratív fajta. Mint ahogy ő ezt az egész világot egy ostobán, lármásan fölszerelt színpadnak tarthatta. Hogy rakja a színeit egymás mellé. Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre. Nincs mestere s nemigen lehet neki tanítványa. Mert nagyon külön volt ez az ember. Egy kritikus azt mondja, hogy a nagy, velencei koloristák késői fia. Az bizonyos, hogy imádta és értette a színeket. Egy megnemesítése a dekoratív fajtának az ő művészete. Hogy ő mit tartott a maga zsenijéről? Néha olyan nagynak hitte magát, hogy maga is megijedt. Néha eltévedtnek, mázolónak… A Temps, a Figaro, az úgynevezett nagy lapok kritikusai ma is úgy püfölik, mintha élne … Ez talán egyelőre elég is egy többszörös halottnak, aki hadilábon élt velünk, a mi életünkkel, a sablonnal, erkölccsel mindig. S a modernséggel is. A modernek problémái őt sohse érdekelték. Ő mindig összefoglalt és nem szétbontott. A fény-problémákkal sem törődött. Nem is kereste a fényt. Képein mégis csodálatos, igazi fény ömlik el. Azt sem tudja az ember, hogy honnan. Mint ahogy az ő csúnya, különös életét is beragyogja egy ilyen nagy, rejtelmes, hatalmas fény.”

Budapesti Napló 1906. november 21.

Ady Endre

Gauguin Budapesten – a képek és a kapcsolatok

A Szépművészeti Múzeum Bonjour Monsieur Gauguin! című kiállítása 2026. október 30. és 2027. február 28. között látogatható. A 150 műből nyolcvan Gauguin alkotása; a múzeum 120. születésnapjára rendezett tárlatra négy kontinens negyven intézménye kölcsönzött.

A rendezés nem életrajzi időrendet követ: az 1898-as Faa Iheihe nyitja, majd tizenöt nagyobb és kilenc kisebb egységben művészi problémák, kapcsolatok és motívumok kerülnek egymás mellé. Pissarro, Cézanne, Van Gogh és Émile Bernard a művek mögötti párbeszéd résztvevői. Különösen izgalmas a MoMA-ból érkezett Cézanne-csendélet és a Nő Cézanne egyik csendéletével című Gauguin-kép találkozása, a háttérbe emelt festmény révén a kutatók a nőalakot is azonosították. Szobrok, rajzok, litográfiák, a Volpini-sorozat és öt önarckép is látható; a végén Rippl-Rónai Gauguin-profilja búcsúztat.