Rényi Ádám: Várólista

Rényi Ádám negyedik novelláskötete pont azt az élményt adja, amit a korábbi sikerei után már elvártunk, mégis meg tud lepni. A kötet afféle irodalmi bonbonosdoboz, amit mindenki a saját vérmérséklete szerint porciózhat. Lehet szisztematikusan, egymás után falni a történeteket, de talán akkor járunk el a legjobban, ha hagyunk időt az ízlelgetésre. Érdemes megforgatni, elhelyezni ezeket a sorsokat a saját életünk skáláján, hiszen a valóság – vagy épp a fikció –, amelyben játszódnak, eleve a miénk. Ránk szabták, kényelmes, ismerős és kicsit fájóan otthonos.

A létezés jól emészthető adagjai
A szerző ebben a kötetében is hű maradt korábbi stílusához, mégis érezhető egyfajta érés a szövegeken. Nem feltétlenül könnyű, de kiválóan emészthető kapszulákban kapjuk most is az emberi létezés fonákját. Ami Rényi prózáját igazán vonzóvá teszi a humora mellett, az a narráció óvatosan féltő hangneme. Ádám láthatóan és érezhetően szereti a hőseit, akik nem karikatúrák, a szerzőnek köszönhetően kapják meg azt a méltó kihangosítást, amelyre talán egész életükben vártak. Ádám képes a tragikumot empátiával, az abszurdot pedig szeretettel tálalni. 

A hiány, mindennapi társunk
A mostani történetek szövetében visszatérő motívum a gyász, az elmúlás, a csonka lét. Rényi nem dimenzionálja túl ezeket a fogalmakat, nála a hiány nem egy távoli tragédia, hanem a mindennapok szerves része. A szereplők nem monumentális hősök, hanem kisemberek, akik a saját szűkös eszköztáruk segítségével próbálnak meg élni a hiátusaikkal. 

Strukturális játékok: tükörnovellák
Külön említést érdemel a kötet szerkezeti játéka, amely a 17a és 17b jelzésű írásokat jellemzi. A tükörnovellák duális nézőpontja, az események egymásra vetítése még nagyobb mélységet, rétegzettséget ad ennek a történetnek, izgalmas perspektívával egészítve ki azt.

Rényi Ádám negyedik kötete tovább erősíti a szerző helyét a kortárs novellisták között.