Hamnet

Maggie O’Farrell Hamnet című műve nem csupán egy újabb Shakespeare-értelmezés, hanem egy szívbemarkoló eredetmítosz, amely a gyászt és az alkotást elválaszthatatlanul összefűzi. A könyv és színdarab után, a most mozikba kerülő adaptáció szinte eszköztelen tisztasággal mutatja meg, hogyan válik a magánélet legmélyebb fájdalma egyetemes művészetté, miközben lírai érzékenységgel ad hangot a történelem által elfeledett sorsoknak.

Hányszor és hányképp próbáltuk már megérteni, feldolgozni a Hamletet? Stoppard vagy éppen Updike is hozzátett a Hamlet-univerzumhoz, nem beszélve megannyi színházi előadásról, filmadaptációról, amely mind-mind kereste a maga igazát, újabb és teljesebb értelmezést adva a műben rejlő mély fájdalomnak.

Maggie O’Farrell egy egészen más irányból közelít a darabhoz: a szerző magánéletéből merítve ad magyarázatot mindarra a megrendültségre, ami a Hamletben oly sok évszázada végzetesen vonzó és egyedi. A Hamnet egy születéstörténet, a dráma forrása, magyarázat mindenre.

A könyv adaptációja kerek, szépen építkezik. Lírai képei, természetközelisége nagyon szerethető, mindenre hagy időt, nem siet, nem ken el, hagyja, hogy a néző is megélje a fenteket és lenteket, mindazt, ami a darab leglényegévé válik idővel. Chloé Zhao rendező tiszta, nagy érzelmekkel dolgozik, szinte eszköztelenül, hatalmas feladatot róva a színészekre, amelyet azok, a gyerekekkel egyetemben hibátlanul teljesítenek is. Jessie Buckley megrendítő és elemi erejű alakítását szépen ellenpontozza, egészíti ki Paul Mescal modern és mélyen emberi játéka. A rendezés érzékeny, szép képekben fogalmaz, nem magyaráz túl, a dramaturgia működik, a csúcspont meghozza a feloldozást.

A film alapjául szolgáló regény az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg.