Kovács Krisztián – Minden csendes és nyugtalan
A kortárs magyar irodalommal hajlamos vagyok hadilábon állni, és Krisztián könyve kapcsán végre meg is fejtettem, hogy miért. A Minden csendes és nyugtalan ugyanis oldalanként ütött szíven, a sok ismerős, kopott holmi és ócska emlék annyira az én emlékem is volt, ami messze túlmutatott azon, mikor egy általam ismert tájon vagy városban játszódó történethez teremti meg az agyam a teret, amiben olvasás közben mozgok. Itt a virtuálisat felváltotta a valós, Hunor és Zalán nagyon magyar, nagyon fájóan rendszerváltás előtti/alatti/utáni története elől nem volt menekvés, együtt zuhantunk keresztül a késő szocialista – kora kapitalista egzisztenciális válságok mindegyikén, a gyér és sajátos tárgyi kultúránk maradékába kapaszkodva, azon nosztalgiázva és attól tudatosan távolodva. Persze mindezt egyszerre. Aki nem ennek a kornak a gyereke, talán ezt nem is értheti, meg is lepett, hogy Krisztián egy tízessel arrébbról szemlélve is mennyire elkapta ez a sajátos hangulatot.
A vihar előtti csend üli meg a könyvet, ahol szépen lassan, banális, de sorsokat felforgatni, kizökkenteni, eltéríteni képes történetek, villanások, eszmélések során haladunk az elkerülhetetlen felé, amiben nincs ott a vágyott, amerikai módra mindig bízott feloldozás, a „boldogság himpora”, csak egyfajta kelet-európai reménység (sok-sok lemondással, legyintéssel megspékelve), amiből már egy kisebb rossz fel való elindulás is pozitív végkifejletnek tűnhet.
Budapest pedig most is tökéletes háttér, a szereplők bőven járják a város kevésbé csillogó, de otthonos részeit és persze az Állatkertet, ami egyfajta origója az egész történetnek, innen ágazik szerteszéjjel, ide fut össze, ez ad közös nevezőt az egész, irodalommal, fájdalommal és az abból születő szépséggel átitatott regénynek.
