Mörk Leonóra – Szentjánosfű

Mörk Leonóra már megint elcsalt Hollandiába, és én boldogan mondtam igent. Ráadásul a Frízföldre vitt, arra a furcsa, a tengerrel folyamatosan harcban álló vidékre, amelynek hangulata ma is sokat őriz a holland vidékek egykori mindennapjaiból, állandósága rendkívül megnyugtató és szerethető.

A Szentjánosfű című regénye megint egy erős, független nőalak köré vonja – ezúttal 17. század – holland valóságát, megmutatva azt, hogy bizonyos társadalmi osztályokon belül milyen lehetőségei voltak ebben az időben a nőknek. Meddig és hogyan rendelkezhettek a sorsukról, mi és hogyan befolyásolta a mindennapjaikat, az életüket.

A főhős, Aelke a kamasz éveinek végén járva már igazi feleségjelölt, jó korban ahhoz, hogy a természet rendje szerint sorra világra hozza azokat a gyerekeket, akiket a társadalom elvár, majd meggyászolja azokat, akiket a kórságok magukkal ragadnak. Feladata – a világ számára – nagyjából erre korlátozódik, inkubátorává válni az elkövetkező nemzedéknek.

Aelke azonban ennél többre vágyik, pontosabban másra, megélni mindazt, ami az otthon falain kívül zajlik, részt venni a világban, szerelemből házasodni, olyannal élni, aki nem csupán az örökösök kihordására alkalmas nőt látja benne, hanem valódi társnak tekinti. Aelke találkozik is lelki társával, majd szem elől is téveszti, messze sodorja őket az élet, hogy utána – a holland mindennapokban – újra egymásra találjanak.

A Szentjánosfű tájleírásokban, a holland lét finom rezdüléseit ügyesen megfestő képekben gazdag, szép folyású, kellemes regény, amely után az ember még szívesebben tervez a Frízföld felé csavarogni, a szélfútta dűnék báját, a barátságos kisvárosok otthonos hangulatát megélni, amely nem csak a 17. században, hanem ma is ennek az elragadó vidéknek a sajátja.