Bridget Collins – Árulások

Bridget Collins könyve erősen emlékeztetett Susanna Clarke Piranesi könyvére. Ahogy dolgozott az agyam, vitte előre a remekül szabott próza, amely sokat sejtetett, de keveset adott, én pedig eszelős módon próbáltam a regényben evidenciaként szereplő témákat kibontani, megérteni, feldolgozni és a színes képekbe illeszteni, mint afféle hiányzó puzzle-darabkákat.

De tagadhatatlan: a könyv erős. A mondanivalója, a szereplői, az egész atmoszférája. Áthallások vannak benne, ismerősen csengő fájdalmak, szép, lassan kibomló érzelmek, egy a múlt és a jelen kor társadalmi berendezkedéseivel, politikai attitűdjeivel fájóan összecsengő társadalom és annak nyertesei és vesztesei.

A történet valahol Európában játszódik. Lényegtelen, hogy merre, az elitképzés egy fellegvárába száműzik az iskola egykori büszkeségét, aki – bár tudja, hogy ez a büntetés még méltányosnak is nevezhető – lassan jut el a felismeréshez, hogy a helyszín nem csak a régi sebeket tépi fel, hanem valami újnak is a lehetőségét hordozza magában.

Közben egy nagyon szép és finom szerelmi szál is megjelenik a könyvben: a klasszikus képeken messze túlmenően megmutatja, hogy milyen az, amikor valakit valóban önmagáért szeretnek, amikor nem a tanult és hozott szerepek mentén születnek döntések, hanem a valóságos, nemtelen én tesz vonzóvá minket.

A regény elgondolkodtató, szerethető, nehéz és egyszerű egyszerre. Sajátos reflexiói a világra és véletlen telitalálatai a magyar közállapotokra még megrendítőbbé teszik, nehéz bármilyen szinten is elvonatkoztatni és kivetíteni mindent valahová a harmincas évek Európájába (amelynek eseményeihez szintén – a maga inverz módján – sokszor visszanyúl a történet).