Alex Pavesi: Nyolc nyomozó

Azért olyan nagy baj nincs, ha egy elsőkönyves író művében az első fejezet hangulata leginkább egy jóféle Molnár színműre emlékeztet. Márpedig Alex Pavesi könyve magasra teszi a lécet. A történet és a könyv szerkezete sokban emlékeztet a kilencvenes évek nagy játékfilmjeire, amelyek előszeretettel hagyták tátott szájjal ülni a nagyközönséget, amíg lefutott a stáblista. Duplafedelességben itt sincs hiány, a történet előrehaladtával és a történetek megismerésével az olvasó – egy jó detektívregényhez illően – keresi a fonákot, az elejtett morzsákat és néha az a csalóka képzete támad, hogy már sejti, tudja, hova fut ki ez az egész.

Pavesi meg élvezettel bogoz, ködösít, szerel fel hamis tükröket, amelyeket egy szép, utolsó felvonásban – tisztelegve a nagy Poirot előtt – kisebb létszámú, de lelkes hallgatóság előtt feltár. Egyetlen apró bökkenő van csupán, hogy Pavesi oly módon belejön ebbe a történetfonásba, hogy a végén a sztoriban – legalábbis nekem – több a csavar egy picit a kelleténél.

Mindettől függetlenül Pavesi úgy bújik a legnagyobbak bőrébe és válik remek epigonná, hogy közben nagyon erősen jelen van a saját hangjai is. Az irány remek, bevallom, szívesen olvasnék a tollából Christie-novellákat, regényeket is, minden adottsága megvan ahhoz, hogy a kort tökéletesen megidézve, a stílust már rutinból hozva, a saját szellemi tőkéjét használva a Krimi királynőjéhez méltó történetekkel szórakoztassa el a nagyérdeműt.

Amíg pedig Pavesi megírja a következő detektívregényét, addig tessék elolvasni a Nyolc nyomozót, amely nem csak detektívtörténetként olvasva érdekes, korábbi olvasmányainkat is képes új fényben feltüntetni, hiszen elemeire szedi a mindenkori detektívregényeket, megmutatván azoknak összetevőt, a köztük lévő lehetséges korrelációikat, variációkat.

Már csak ebből a szempontból is érdekes olvasmány a Nyolc nyomozó.