Woody Allen: Apropó nélkül

Woody Allen szerves részét képezi az életünknek. Nem igazán emlékszem, hogy az enyémbe hogyan és mikor férkőzött be a pápaszemes, humoros, de félszeg entellektüel, ám ha találgatnom kéne, akkor a Vígben látott Játszd újra, Sam! –et követően kaptam rá a filmjeire, amelyeket azóta is számtalanszor újranéztem. A Nőkkel is hamar megismertettem a filmjeit, a gyerekkompatibilis Füles, Süti, nem süti és az Éjfél Párizsban sokszor visszatapsolt kedvenccé vált, Woodyval együtt.

Mostanában kezdtük el a nagy klasszikusokat nézni, amelyek mondanivalójához, tartalmához meg kellett érniük. Ebbe a felfedezésekkel teli időszakba csöppent bele Woody Allen életrajza, az Apropó nélkül.

A cím egyébként hamis. Van apropója, nem is egy. Egyrészt van az a 84 év, ami már megér egy összefoglalót, másrészt van az a múlt és van az a szenny, aminek a rendezése, lemosása még mindig időszerű.

A könyv nem könnyű olvasmány, annak ellenére, hogy olyan, mintha bármelyik filmjébe, mondjuk a Rádió aranykorába csöppenve, a vászonra lépve mi is benne lennénk ebben az adomázós brooklyni világban, amely mint tudjuk, folyamatosan tágul. Woody mérhetetlen lazán szórja a neveket, nem spórol velük, rengeteg rokonát ismerjük meg már az első 10 oldalon, és innen nincs megállás, jönnek a bálványok, a partnerek, az impresszáriók, a kollégák és persze a nők. A könyv minden lapjára jut néhány szereplő, s miközben a filmjeiből ismerős jeleneteket viszontlátjuk, mint az élete egy-egy mozzanata, vadul kapkodjuk a fejünket, hogy épp hol vagyunk, melyik díszletben és ki kezeli a világítást.

Ha azonban felvesszük a ritmust, és picit engedünk a nevek okozta szorításon, akkor nagyon izgalmassá válik a könyv, főleg úgy, hogy ismerjük Woody filmográfiáját. Szép sorjában végighalad sikerekben bővelkedő életén, egyenletes tempóban mutatván be minden szereplőjét ennek a 84 évnek, majd egy helyen lelassul, kiterebélyesedik az írás, a folyamatos éles váltások, snittek helyett egy nagytotált kapunk: a Central park képe tárul elénk, két oldalán két háztartással, egy párral és megannyi, szinte lekövethetetlen eredetű gyerekkel. Innen indulunk, majd lassan közelítve eljutunk egészen a megvádolt Woody védőbeszédéig.

Nem tisztem megítélni, és nem is tudom megítélni, hogy annak idején mi történt, ki mozgatta a szálakat és ki milyen okból és hogyan használta a nyilvánosságot, de az már évekkel ezelőtt is érthetetlen volt számomra, hogy meddig és mennyire lehet valakit meghurcolni, aki ellen soha nem született – bizonyíték hiányában – ítélet. Ezzel nem az esetleges bűnöst védem, hanem az ártatlanság vélelméhez ragaszkodom.

Bárhogy is vesszük, az Apropó nélkül két könyv. Egy kissé neurotikus, alsó középosztálybeli srác igazi amerikai sikertörténete és egy megkésett védőbeszéd, amely – még utószor – tisztázni akarja az íróját. Rendezni mindazt, amit a sajtóval való – soha nem túl fényes – kapcsolata okán eddig nem tett meg. Számomra ez a könyv afféle búcsú is, annak az embernek a szomorkás derűjével, aki már egészen kiskora óta retteg az elmúlástól, de eddig ügyesen kicselezte a kaszást és bár még vannak tervei, azok már nem feltétlen nekünk szólnak.

“Ha lehet, inkább nem a közönség szívében élek tovább, hanem a saját lakásomban.”