Összezárva
Karantén alatt sokat beszélgettünk a Nőkkel. Rengeteg téma szóba jött, de visszatérő topik volt az a fajta intenzív együttlét, amelyet a helyzet szült. Az összezártságot jól funkcionáló családként is nehezen bírtuk, ezért jutott eszünkbe számtalanszor, hogy milyen nehézségeket okozhat a kényszerű együttlét olyan élethelyzetekben, ahol az egymástól távol töltött idő minősül minőséginek, vagy ahol egy olyan bántalmazói kapcsolatban élnek, amelynél a minimális kitörési lehetőséget is felülírja a hónapokig tartó kijárási korlátozás.
A jelek szerint nem csak a mi fejünkben fordult meg a gondolat, hogy a minden ötödik magyar háztartást érintő problémán elmerengjen, végiggondolja, hogy miért nincs társadalmi felelősségvállalás, miért visszafelé haladunk a törvényalkotásban, miért nem halljuk meg a segélykérést és miért nem teszünk a helyzet ellen.
Az Összezárva a maga három és fél percével elképesztő erővel üt. A karantén adta szituációt tökéletesen leképező kisfilmbe az alkotók rengeteg mondanivalót és kérdést belesűrítettek, amelyek kibontására tegnap egy másfél órás zoom meeting sem volt elegendő.
A bántalmazói kapcsolat kialakulásától, fajtáiról, a kapcsolatban egyre jobban alárendelődő, a saját cselekvőképességét lassan elvesztő partnerről, a megalkuvásra kényszerített barátról, a basáskodó, mindenhatót játszó bántalmazóról folyó beszélgetéshez számos személyes élmény kapcsolódott, amely még fájóbbá tette a témát, és még dühösebbé tett engem a monitor előtt.
A bántalmazói kapcsolat az én személyes életemnek szerencsére sosem volt része, de mindig voltak olyanok a környezetemben, akik vagy ez elől menekültek, vagy ebben éltek, illetve a gyerekek környezetében is találkoztam olyannal, akin már kamaszként látszottak intő jegyek, akinek a száján már kifutottak azok a mondatok, amelyek meghatározzák a kapcsolatban elfoglalt helyét, és ők bizony egy erős alá-fölérendeltségi viszony kialakítására törekedtek.
Anyaként elképesztő felelősségem figyelemmel kísérni ezeket a baráti és társas kapcsolatokat, a Nők félszavaiból kiszűrni, hogy lehet-e, van-e probléma, és lépni, ha úgy érzem, a lányaim valami menthetetlenül rossz felé sodródnak. Bár ők már a 2000-es évek gyerekei, a társadalmi rögzülések, a tanult rossz minták jelen vannak, számtalan esetben találkoztak már olyan ismerőssel az éterben, vagy épp a valóságban, aki számára teljesen egyértelműnek tűnt, hogy az „az asszony verve jó”, „az asszonynak a konyhában a helye” kijelentéseknek megmásíthatatlan igazságtartalma van. És bár sokszor gondoljuk azt, hogy az iskolázottság mértékével, a társadalmi hierarchia magasabb fokán már ezek a kijelentések értelmüket vesztik, azt is láttam és látom, hogy ez nem így van.
A felelősségem azonban nem csak anyaként van meg, hanem szemtanúként is, akinek kötelessége egy ilyen helyzetben lépni, beavatkozni, hiszen a bántalmazói kapcsolatba az alárendelt fél sok esetben olyan mértékben belefásul és elhiszi, hogy ez az egyetlen mód a létezésre, hogy külső segítség nélkül esélye sincs újrakezdeni.
Többször, több helyzetben kellett már végiggondolnom, hogy meddig terjed a másik szabadsága (apám szerint addig, amíg nem sérti más szabadságát), és ezek mentén dönteni úgy, hogy felemelem a szavam azért, aki pillanatnyilag nem tudja megtenni.
Jó lenne, ha nem az egyéni felelősség szintjén működne a családon belüli erőszak megakadályozása, ha a kormányzat venné kézbe – jogalkotói minőségben – ezeknek a szankcionálását, jó lenne, ha a rendőrség számára nem a vér lenne az egyetlen, amely érdemessé tesz a figyelemre, jó lenne, ha a megtorlás helyett a prevenció válna elfogadottá és általánossá, jó lenne, ha ezt egy jól funkcionáló nagy rendszerben lehetne kezelni.
Amíg azonban mindez nem következik be, addig nekünk kell figyelnünk egymásra, segíteni azokat, akik számára létezik kiút, még ha sokszor úgy is gondolják, hogy nem.
Amennyiben ilyen helyzettel találkoztok, az alábbi szervezetekhez fordulhattok: