A zsinórmérték

Amikor a Jakabffy-könyv, az Az Ízvezető bemutatója zajlott, azon tűnődtem, hogy igen, minden szakmának megvannak – szerencsére – azok a nagyon tudatos és önzetlen motorjai, akik egész életükben viszik előre az általuk képviselt hivatást, felfigyelvén, az ifjú tehetségekre, felkarolva, kinevelve, segítve azokat, akikben látják a szikrát, akikben a saját elköteleződésük visszfényére találnak.

Jakabffy László ilyen volt a magyar gasztronómiában, egy igazodási pont, egy olyan meg nem nevezett iskola mestere, akinél mindenki – rövid vagy hosszú idő alatt – életre elég útravalót kapott, megtapasztalhatta azt, hogy milyen is az a vendéglátás, amire minden körülmények között törekedni kell.

A tanítványok nem tagadták meg mesterüket, sőt, másfél évvel ezelőtt bekövetkezett halála után azonmód keresni kezdték, hogy hogyan is állíthatnának neki emléket. Nem szerettek volna valami statikus, múltba révedő és biztosan a feledés homályába vesző módon megemlékezni róla, sokkal inkább egy előremutató alkotással szerették volna megmutatni a szakma iránta való szeretetét, aktív emlékké nemesíteni, amely az eljövendő generációk számára is hasznos.

Így született a könyv ötlete, a könyvé, amely a Jakabffy-történet – ezernyi töredékéből alkotott – egésze. Egy olyan kaleidoszkóp, amelyben megfér a család visszaemlékezése, amelyben ott a helye a pályatársak, kollégák, tanítványok történeteinek, anekdotáinak, és ahol megjelennek az általa ikonikussá vált receptek is.

A könyv nem egy öncélú emlékezetfüzér, sokkal inkább egy korrajz, lenyomata a rendszerváltozás előtti, alatti és utáni gasztronómiának, egy olyan – tankönyvként is forgatható – mű, amely a szakmával szemező ifjúság számára is rengeteg tanulsággal szolgálhat.

Ahogy Gyimesi Zsuzsa, a könyv ötletgazdája és szerkesztője Anatol France-t idézte: „A halottaknak sok a dolguk: ők készítik elő az életet.”.

Tettestársak, avagy a könyv alkotói