Hilton Icon
Az elmúlt néhány évben a szállodák végre nyitottak az a la carte vendégek felé. Bölcsen felmérték, hogy a bennük rejlő potenciál, a kapacitás, a környezet mind-mind alkalmassá teszik őket arra, hogy ne csak szállásadó helyként funkcionáljanak, hanem a külföldi és magyar vendégek számára egyaránt lehetőséget biztosítsanak egy-egy tartalmas reggeli, üzleti ebéd vagy izgalmas vacsora elfogyasztására.
A reggeli és a vasárnapi brunch tökéletes passzolt az rutinszerű működésükbe, de az a la carte esetében azért ennél többet kellett kínálniuk a vendégeknek.
Az évek alatt kiforrta magát a szállodai étteremkínálat, megszülettek azok az álló csillagok, akik esetében tudjuk, hogy az elvártnak megfelelő, nagyon jó éttermi színvonalon kínálják a fogásaikat, s mellettük -szerencsére – folyamatosan születnek új és új helyek, ahová érdemes ellátogatni.
A szállodai éttermek java része a pesti belvárosban székel, de ha a budai oldalon szeretnénk ilyen környezetben étkezni, akkor remek választás lehet a Hilton szállóban üzemelő Icon, ahová nem csak a koszt miatt érdemes betérni, hanem a páratlan panoráma is megér egy külön misét.
A Hiltonba ünnepelni érkeztünk. Edömér barátnőmmel hat éves korunk óta tartjuk ezt a jó szokásunkat, hogy az egy hónapon belül eső születésnapjainkat együtt ünnepeljük, gondosan összeadva az éveink számát. Tizenkettővel kezdtük, most nyolcvannál járunk. Könnyű következtetni.
Egyszóval az idei kerek évforduló pont jó alkalmat teremtett egy elegáns vacsorához, amihez – első kerületi őslakosok lévén – tökéletes helyszínnek tűnt az Icon étterem. Gyerekkorunkban rengeteget csavarogtunk a várban, jártunk föl fagylaltozni a Ruszwurmba, illetve a Fortuna utca egyik csodás önkiszolgálójában vettünk magunkhoz ezt-azt, ha kevésnek bizonyult az otthoni ebéd. Azaz az Icon az otthonunkban várt ránk.
A pazar kilátással megáldott, nem túlzsúfolt teremben helyet foglalva hamar kezünk ügyébe került egy-egy pohár pezsgő, majd miután a lelkes és valóban kitartó személyzetnek köszönhetően megörökítődtünk az utókornak, áttértünk az étlap tanulmányozására. Az étlap jól összeállított, ügyes merítésű kínálatában a nemzetközi konyha sztárjai között szép arányban találtuk meg a magyar klasszikusokat is, aminek én külön örültem. Egyrészt szeretem a magyar konyhát, másrészt azt gondolom, hogy egy ilyen – a turisták által preferált – szállodának kötelessége a lehető legjobb nívón megmutatni azt, amire minden hozzánk érkező vendég kíváncsi. Bár az utóbbi 15 évben divat lett menekülni a saját gasztronómiánk elől, azért lássuk be, ha külföldön járunk, mi is szeretünk megismerkedni a helyi ízekkel. Ma Budapesten ez majdnem képtelenség. A hozzánk érkezők számtalan nemzetközi konyhát vivő hely és végeláthatatlan mennyiségű street food bár közül választhatnak, de a hagyományos magyar konyhát nehezen fedezhetik fel.
Az Icon étlapján azonban szépen ott sorjáztak nagyjaink, az aranyló húsleves, a szürke marhából készített gulyás, de többek között volt pörkölt, sőt még egy kicsit újraértelmezett somló is.
Edömérrel megosztoztunk, azaz miután a teljes kínálatot nem ehettük végig, így közösen szemezgettünk az étlap tételeiből, ő előételt kért, én levest, a főételeknél is egymásra hangolódtunk, csak a desszertek esetében ment mindenki a maga feje után.
A vacsorát egy szárnyasból készített húslevessel indítottuk, aminek hatalmas érdeme volt, hogy forrón került elénk, s – vélhetőleg – a jól előmelegített edénynek köszönhetően nem is hűlt el pillanatok alatt. A legtöbb esetben ez valahogy kivitelezhetetlen, szinte mindig langyos levesekkel találkozom, aminél kevés kiábrándítóbb dolog van. Itt viszont forrón került elénk a hatalmas tálnyi leves, benne julienne-re vágott leveszöldséggel, hússal és tisztes mennyiségű, de nem tolakodóan sok lúdgége tésztával.
Amíg én kanalaztam a levest, addig Edömér egy tisztes adag libamáj terrine-nel nyitott, amit tokaji aszúban érlelt fügeragu kísért. Nagyon kellemes, tartalmas, jól fűszerezett fogás volt, ahol érvényesült a libamáj textúrája és íze, de közben a fűszerek mégis kellemesen átjárták, plusz karaktert adva az ételnek.
A főételeknél kijött a vérszomjas negyvenes énünk, Edömér egy bélszín mellett foglalt állást, én pedig báránygerincet választottam. A bélszín közepesen átsütve érkezett, finom kéreggel, omlósan, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A mellé kínált tavaszi zöldségek roppanósságára is öröm volt rácsodálkozni, végre magunk mögött hagytuk a főtt zöldségek évszázadát és elérkeztünk a blansírozott zöldek korába.
A bárány szintén omlósra sikerült, itt egy kis kérget hiányoltam a húsról, de az állaga és a köretként felvonultatott piláf, valamint a zöldségek hibátlan volta feledtette ezt az apróságot.
Amíg mártogattuk a falatokat a vargányamártásban, beszélgettünk, addig Pestre ráereszkedett az este. Az esőfelhőkkel tarkított, fagyos kékbe borult város hirtelen ragyogni kezdett alattunk, s minden adott volt hozzá, hogy egy megfelelő desszerttel, s részemről egy jó kávéval zárjuk az estet.
Míg Edömér egy csokoládémousse mellett döntött, addig én egy somlói variációt kértem. A millefeuille-ként aposztrofált sütemény állagában inkább egy jóféle tiramisura emlékeztetett, de ez nem vont le az értékéből, kellemes, jól összeállított tányérdesszert volt.
Nagyon klassz estét töltöttünk az Icon-ban. A helyszín pazar, a konyha minőségi, a szerviz pedig olyan, amilyennel a kilencvenes években találkoztam utoljára és ami azóta is fájóan hiányzik.
