Hangulatvadászok Bécsben

Mióta megbeszéltük Zsófival, hogy némi hangulatért fogunk az osztrák fővárosba látogatni, azóta szinte bármivel kapcsolatban megpróbáljuk felfedezni, hogy milyen hangulatot áraszt és az mennyire hat ránk. Bécs tegnap kifejezetten jó hangulatot árasztott és most már majdnem elhiszem, hogy a hétvégén bronzvasárnap lesz.

A tegnapi indulás némileg kalandosra sikeredett. A hétkor induló buszhoz a tömegközlekedést kívántam igénybe venni, így kiszámoltam, hogy nagyjából négykor kell kelnem, hogy egy kávéfőzéssel megfejelve beleférjünk az időbe.

Időben “csörgött” is a mobilom, de annyira fáradt voltam, hogy meg se hallottam. A következő amire emlékszem, hogy negyed hétkor Edömér telefonál, hogy 5 percet késni fog a megbeszélt találkánkról.

Innentől az események némileg felgyorsultak. Az általában a bugyiját is telefonos segítséggel magára öltő Zsófi rekordsebességgel rántotta fel az előkészített ruháit, Anna a szokott fegyelemmel készült el pillanatok alatt, én meg áldottam az eszem, hogy minden ruhánk, táskánk már előkészítve várta a reggelt. Így aztán egy gyorsnak nevezhető – de az autóból nézvést csigalassú – taxizás után, épp időben értünk a buszpályaudvarra. Ettől kezdve a dolgok már egy szerethetően békés mederben haladtak.

A rendkívül kényelmes, de hektikusan fűtött OrangeWays busszal a kiírt időre Bécsbe értünk, ahol kitartó hóesés és hideg fogadott minket. Először a belvárosban sétáltunk egy nagyot. Megnéztük a feldíszített Kartnert, majd az Albertina mellett elsuhanva, a lovasiskola pihenő és civakodó állatait figyeltük az istállóikban, ezután a Burgnál visszakanyarodtunk a Graben felé és bevettük magunkat a Meinl-be.

A Meinl szerintem kihagyhatatlan. A választék, a boltból áradó hangulat leginkább a Harrods élelmiszerrészlegére emlékeztet, bár ez hangulatában melegebb, a fa borítású lépcső és az alacsonyabb mennyezet miatt otthonosabb hely. A választék meg mesés és az árak sok esetben egyáltalán nem elrugaszkodottak.

A csokoládéosztály után, a legtöbb időt a gyümölcs-zöldség osztályon töltöttük. Gyűjtöttünk Dragon Fruit-ot, ami itthon minimum egy ezres, arrafele meg 1,49-ért hazavihető. A krumpliválaszték meg egyenesen levett a lábamról. Az emeleti süteményillat elvarázsoló, az ablakból a Grabenre nyíló kilátással együtt.

A Meinlből kiszédülve engedtünk a nemünk adta késztetésnek és elkezdtük a belvárosi üzletek felfedezését, miközben célirányosan haladtunk a kiszemelt étterem felé. Az úton lévők életét megszépítő Rosenberger egy nagyon helyes és igen jó helyen lévő éttermet üzemeltet a Kartnerről nyíló egyik mellékutcában. Ide telepedtünk be, a hölgyek Wiener Snitzelt ettek, mi meg egy-egy hatalmas adag sertéssültet.

Miután a Nők több körben megcsodálták a wcben lévő kézszárítót, továbbálltunk. A burg kertjén keresztülsétálva a Mariahilferre próbáltuk magunkat felverekedni az épp Szibériát utánzó időjárásban.

Itt újabb üzletek jöttek, természetesen egy kiadós játékbolt-látogatással egybekötve, majd a Billában némi ájuldozás, újdonságok és nálunk fel nem lelhető csodák beszerzése. A Billában aztán egy incidensnek induló csoda történt. Pontosabban a pénztárnál a jól kiszámolt pénzből kifizettem a vásároltakat és a pénztáros 10 euroval kevesebbet adott vissza. Lévén, hogy fillérre tudtam mi van nálam, így nem tudott megingatni, hogy márpediglen rosszul adott vissza és nem az én rövidtávú memóriámban van a hiba. Az egymással való farkasszemnézést követően, az egyik pénztárosnő jött, zárta a kasszát, megkért, hogy kövessem, majd “leszámolta” a pénzt. Na, ez volt a csoda. Egy mérlegbe tette a különféle aprókat tartalmazó dobozokat, majd a papírpénzeket és a mérleg fillérre kiadta a kassza tartalmát. Majd bocsánatot kértek és visszaadták a tizest. Az egész nem tartott 5 percig, korrekt volt és a mi viszonyainkat tekintve utópisztikus.

Az Ankernél még vettem egy illatos gesztenyés kenyeret, kerítettem egy tojáslikőrös puncsot, meg némi sült gesztenyét és elindultunk a Kunsthistorisches Museum előtti karácsonyi vásárba. Csodás illatok közt sétálgattunk egy darabig, majd a Nőket befizettem egy útra a Mikulás szánján, amitől a Zsófi valamiért annyira megijedt, hogy csak úgy volt hajlandó felülni rá, ha én is ott kucorgok az 5 éveseknek tervezett padon.

Eddigre kellemesen besötétedett, így elindultunk a fényárban úszó belváros felé. Azt kell, hogy mondjam ez a látvány megunhatatlan. Engem minden alkalommal elkápráztat és szíven üt. Főleg a Graben felett pompázó csillárok. Amíg mi kigyönyörködtük magunkat a fényekben, a Nők látványosan fáradni kezdtek, így a nap utolsó állomása felé vettük az utat. A Sacher előtt kivételesen nem volt sorállás, hamar helyet kerítettek nekünk. Anna kivételével a kötelező sachert ettük, ő valamilyen epres tortával barátkozott.

A Sacherba először úgy 7-8 éve ültünk be. Addig mindig megcsodáltuk kívülről, elméláztunk, hogy milyen is lehet bent ülve nézni az Operaházat… Aztán egyszer bemerészkedtünk és kiderült, hogy egy árban van a papírpoharas, tolongós Starbucks-szal és azóta csak és kizárólag a Sacherba ülünk be a bécsi melange-unkra és a sacher tortára.

Hétre visszametróztunk a buszállomásra, majd tízkor már Pesten próbáltuk talpra állítani a fáradságtól zöld nőket. Kellemes, tartalmas napunk volt és szemlátomást a lányoknak is nagyon tetszett.

Aki Bécsbe készül, annak javaslom ezt a busztársaságot és azt, hogy minél hamarabb és hétköznap vágjon neki, mert most még kellemes a város, nincsenek tömegek.