Krakkó : Izgalmas, szerethető, megfizethető

Talán hat vagy hét éves lehettem, amikor először Krakkóban jártunk. A szokásos zakopánei nyarunkat fűszereztük meg egy egynapos kiruccanással. Nyár volt, meleg volt, sok volt a galamb, az emlékeim is pont olyanok, mint a nyolcvanas évek fényképei: rozsdavörösek, elmosódottak, szemcsések.

Anya persze képben van, meséli, hogyan rohantam át a Wawel udvarán, s hogyan kapcsolta fel lábbal a taxis a taxamétert, ha épp közeledett a rendőrség (majd kapcsolta is le, hisz előre kialkudott tarifával vitt miket vissza Zakopanéba). Egyszóval voltam is Krakkóban, meg nem is. Azután 13 éve újra elkeveredtünk ide egy hosszú hétvégére. Az október itt már télbe hajlott, fáztunk, így kávéházak, éttermek derengenek fel előttem, meg a sóbányában tett túránk.

Most viszont a Nőkkel mentünk, s tele voltam tervekkel. Egyrészt szerettem volna újra végigjárni, amit már láttunk, plusz új programokat is kiszemeltem, s végül akadtak egészen váratlan események is.

A cím nem véletlen, Krakkó valóban megfizethető. Ha az ember kicsit jobban körülnéz a neten, vidéki kulcsosház árban találni belvárosi kiadó lakásokat, ahonnan minden könnyen és gyalogszerrel megközelíthető. A család már megszokta, így most is beletörődtek, hogy csak végveszély esetében szállok tömegközlekedésre, s ha lehet, akkor gyalogszerrel próbálom felfedezni a várost.

Valahogy így: Krakkót a koszton keresztül ismerhetjük meg. Kezemben a krakkóiak kedvenc, eredetvédett perece, az obwarzanki, amit minden utcasarkon árulnak. Két étkezés között, városnézés közben ideális.

Reggeli indulással, kevés megállással a kora délután Krakkóban talált minket. Az első napra nem terveztem túl sokat, inkább csak csavarogni szerettem volna, kicsit belerázódni a lengyel létbe. Erre ideális megoldást kínált a belváros, ahol számtalan kifőzde, borostyán- és szuvenírbolt kellette magát. A Posztóház mellett rögvest belefutottunk egy Fortnum&Mason stílusú, lengyel kézműves termékeket áruló, megfizethető delikátesz boltba, ahol – ha nem éhesek a Nők – sokáig el tudtam volna bámészkodni.

A Nők persze éhesek voltak (ok, mi is), így a harmadik-negyedik bolt után ebédvadászatra indultunk. A belváros számos mutatós és meglehetősen erős árakon dolgozó helyet kínál (amelyek még így is sok esetben alatta maradnak a magyar éttermekben, bisztrókban megszokott áraknak), de néhány kvázi jelöletlen ajtó mögött a nyolcvanas évek lengyel valósága köszönt ránk, akkori ízekkel, akkori adagokkal és rendkívül vonzó árakkal. A Posztóháztól pár száz méterre megbújó tejbárban visszakaptam mindazt, amit nagyjából 15 éve elvesztettem.

Amikor én kislány voltam, akkor Lengyelországban minden volt, csak élelmiszer nem. Sehol másutt nem találkoztam fényesre suvickolt üres boltokkal, Zakopanéban azonban több is akad belőlük. A húsboltok teljes glancban őrizték a feltornyozott halkonzerveket, de tőkehús egy deka nem volt bennük. Az éttermekben volt hús, de inkább a lengyel paraszti konyha remekeit lehetett enni: a káposztás bigost, a babban gazdag fasolkit, a céklalevest, amihez rántott palacsinta dukált, illetve a főtt tojással, krumplival, fehér kolbásszal gazdagított zureket, amely a mai napig a szívem egyik csücske.

Aztán jött a rendszerváltozás, a lengyel boltok megteltek, s az addigi gasztronómia feledésbe merült. Manapság húst hússal kínálnak, fantasztikus csülköket sütnek, saslik és kolbászhegyek kelletik magukat az összes vendéglőben. 15 évig csak a levesekkel találkoztam, illetve a menedékházak szegényes kínálatában leltem ismerősökre. De itt, a krakkói tejbárban tökéletes volt az időutazás. Az illatok, a színek, az üdítő helyett kínált kompót, a kicsit kellemetlen, de hatékony kiszolgálás. Elememben voltam. Ettünk a bigost, a Nőknek bejött a kompót, a Zsófi pedig úszott a boldogságban, hogy a kapható húsok jelentős része schabowy, azaz panírozott.

Új őrület a góral bonbon, amely a hagyományos hegyi sajtok formáját veszi kölcsön a különféle pralinékhoz.

Jóllakottan tovább őgyelegtünk a belvárosban. Szemrevételeztük a minden második üzlethelyiségben helyt kapó éttermek/kávézók/kifőzdék/cukrászdák/pékségek kínálatát, s szépen lassan lecsorogtunk a Wawelig. Felsétáltunk a várba, megnéztük a Krakkó jelképévé vált sárkány csontját a székesegyház bejáratánál, a II. János Pálról készített – szerintem borzalmas – szobrot, lenéztük a Visztulára, majd továbbléptünk a Kazimierz negyed felé.

A cukrászdai kínálat zavarba ejtő. Ha igazán jót szeretnénk enni, akkor a péksütemények közül érdemes választani.

A szoborra visszatérve: nem értem, egyszerűen nem megy a fejembe, hogy erről az aktív, egykor úszó, sportoló, síelő emberről (aki még a Vatikáni kertekbe is építtetett magának egy úszómedencét) miért csak és kizárólag aggkori, parkinsonos énjét ábrázoló szobrok/műalkotások születnek? Fiatalon lett pápa, akár állhatna egyenes derékkal is, nem úgy, hogy az ember folyton attól fél, hogy mikor dől le a talapzatról…

A zsidó negyed az utóbbi 10 évben látványos fejlődésen ment át – írja szinte mindegyik útikönyv és blog. Ez persze nem azt jelenti, hogy a belvároshoz hasonló mértékben felújították volna, inkább a mi zsidó negyedünkre emlékeztet: van benne élet, vibráló, fiatal, étteremre, kultúrára és történelemre kihegyezett.

A zsidó negyedben is jókat lehet enni, például a piacon, amelynek közepén egy különös, több kifőzdét magában rejtő kioszk áll, amiben jóformán semmi mást nem árulnak, mint zapiekankit. A zapiekanki nem új keletű találmány. A húsmentes nyolcvanas években a gombával, paradicsomszósszal és sajttal készített melegszendvics mindennapos fogás volt, akárcsak a fritki vagy a placki (sült krumpli, krumpliprósza). Most úgy tűnik, hogy egészen emblematikussá nőtte ki magát, számtalan, csak erre a melegszendvicsre bazírozó kis kuckó, food truck és kioszk található a városban. De a legjobb állítólag itt, ezen a téren van. Hogy melyik? Hát, ahol az a hosszú sor áll!

A zsidó negyedben számtalan söröző található, plusz egy-két askenázi zsidó konyhát vivő étterem, illetve a klasszikus lengyel-góral konyhának is szentelnek helyeket, amelyek közül a legígéretesebbnek a Polakowski étterem tűnt, amely már 1899 óta szolgálja a krakkóiakat.

Mivel már ettünk, s a Nők lassan, de biztosan fáradtak, így nem ültünk be, hanem szépen lassan visszasétáltunk a kivilágított Wawelhez, majd a főcsapáson keresztül a Posztóházhoz, ahol már díszkivilágításban várták a lovaskocsik az esti fuvarokat, s az ötvenes urakból álló breakdance csapat is javában gyakorolt.

Hazafelé azért útba ejtettük az egyik – általam már korábban kiszemelt – pékséget. Itt sem kellett csalódnom: az ökörszem pont olyan volt, mint amilyennek lennie kell, sőt az utóbbi években a lengyelek megtanultak kávét is főzni, így teljes volt az élvezet. Igen, régen ez nem ment nekik, törökös, zaccos borzalmakat adtak, bármit is kért az ember. Most azonban tisztes latte macchiato került a csészénkbe, s nap közben már egy-két speciality kávézót is sikerült felfedeznem a városban.

Ökörszem és kávé