Francia kirakodóvásár

Talán 15-16 éves lehettem, mikor először elmentünk a barátnőmmel és az iszonyatosan kiállhatatlan barátjával egy, az Institut Francais által szervezett júliusi bulira. Akkor még az intézet előtti pöttöm téren elfért a dolog.

Tavaly – néhány év kihagyással – szembesültem vele, hogy a franciák nemzeti ünnepének ürügyén rendezett happening tiszteséggel kinőtte magát és valami nálunk szokatlan igényeséggel adják meg a módját a vásárnak.

Erre idén még egy lapáttal rátettek. Jó érzékkel helyszínt változtattak és a Városháza parkot átrepítették Joanne Harris valamelyik regényének, Loire-menti kicsiny falujába. Annak is a fákkal árnyalt főterére.

A dolgot emberléptékűség jellemezte, és a focivébének meg a kánikulának hála pont viselhető mennyiségű ember élvezte ennek az kulturális utazásnak a gyümölcsét.

Gagyit áruló bódék helyett büszke megyék, jó illatokkal kecsegtető éttermek, minőségi portékát kínáló boltok jelentek meg a téren.

Volt kíntornás, körhinta, arcfestés, lufiszobrászkodás és megannyi más, amivel le lehetett kötni a Nőket, míg mi anyával boldogan mélyedtünk bele a nem sokkal korábban begyűjtött csodálatos sajttálunkba, amihez édes cidre-t ittunk. Amíg falatoztunk, addig a lányaim virágot köttettek maguknak, macskának maszkíroztattak és boldogan röpködtek a nyugalmat, békét és biztonságot lehelő téren.

Két és fél órán át voltunk valahol egészen másutt. Jó lenne gyakrabban megélni.