Taurus-csillagot nekünk!
Hetek óta Michelin-lázban égünk, közben meg Pest környékén alig akad olyan hely, ahol értelmes áron valami magyarosat lehet enni.
De most tényleg!
Akik rendszeresen olvasnak, tudják, hogy nem a rántott hús-húsleves-pörkölt háromszögben telik az életünk, de néha kifejezetten vágyom ezekre, a gyerekkoromban megszokott, szeretett ízekre. S így van vele a férjem is, sőt Zsófi, aki a blogon százálló ételeken nő fel, szintén hajlamos azt válaszolni az étteremben, hogy Mucihúst kér, ami az anyám által számára előállított rántott hús jelenti. Talán épp azért vágyik rá, mert nálunk oly ritka vendég.
Szombaton megint rátalált a családra a klasszikusra való vágy. Pontosabban a férjem indította reggel a sort, aztán ránk is átragadt a menjünk étterembe láza. Ezután elkövettünk néhány hibát.
1. magyaros konyhára vágytunk
2. nem agyoncizellált magyaros konyhára vágytunk
3. olyan étterembe szerettünk volna menni, ahol még nem jártunk
4. Pest megyén belül kívántunk eredményre lelni
Első lendülettel kicsaptam a Nők lego-áztatta szőnyegén a laptopot és megszokásból rányomtam a Dining Guide-ra. Hamar rájöttem, hogy ezzel sokra nem fogok menni. Újabb próbát tettem az Étterem.hu-val, ez is tévedés volt.
Ezután emlékezetből próbáltunk dolgozni, hogy ki mit ajánlott…meg a Facebook-on fellelhető baráti körünket is meginterjúvoltuk, végezetül az én emlékfoszlányaim és egy ígéretesnek tetsző étlap alapján asztalt foglaltunk a szentendrei Erm’s-ben.
Jó döntés volt. Nem mondanám, hogy teljesen az volt amire első körben vágytunk, de végül egy olyan helyen kötöttünk ki, ami szintén kihalófélben van: családias, kicsit ódon, a 30-as évek hangulatával bájoló, dagerrotípiákkal tarkított kisvendéglőben. A helyen a gondosan összeállított hangulaton kívül sokat hozott a rendkívül kedves és gyereknyelven értő pincérnő és a jó koszt.
Hetek óta készültünk már enni egy tisztes tatár-t. A férjem számára érkező bekevert tatár nagyon finom volt s külön dicséretet érdemel, hogy a mellé adott kenyér nem zacskós toast volt lánykorában, hanem rendes fehér kenyér szeleteket kaptunk, alaposan megpirítva. A Nőknek nem árultuk el a kence mibenlétét, de nem tudták magukat megtagadni. Anna a kóstolás után egy darab vajas kenyér mellett döntött, Zsófi ellenben kétpofára falta a hússal gazdagon rakott pirítósokat.
Részemről grillezett gomolya volt az előétel, ami szégyenlősen egy nagyobb szelet baconba burkolódva feküdt egy nagy kupac majonézes salátán. A sajt kicsit hűltebb volt a kelleténél, de nem maradt sokáig a tányéron, a Nőkkel közösen gyors ütemben eltüntettük. Főételnek Zsófi rántott húst rendelt krumplipürével, Anna rántott halat kért, a férjem egy csülök Pékné módra mellett döntött, jómagam meg spenóttal-juhtúróval nyakonöntött ropogós csülökkockákat kértem, krumplikörettel.
Az ételek tisztességes adagban, jó – kifejezetten gyerekbarát- tempóban érkeztek az asztalra. A spenótos-sajtos öntet alatt megbújó csülökkockák ropogósak voltak, az öntet maga meglepően selymes és finom, a krumpli se volt rossz, de a gyomorkapacitásom végett a köret negligálásra került.
Ebéd után a lányok felfedezték maguknak a Varázspadlás elnevezésű tetőteret, ami az ő számukra maga volt a mennyország. Plüssökkel, hintával és a felnőttek teljes hiányával. Amíg ők játszottak, addig mi emésztettünk, gondolkoztunk.
Hogy szép-szép ez az őrült majmolása a világnak, de biztos, hogy az új felé vezető út a régi teljes megtagadásával jár?
Mert mintha ciki lenne csárdába járni, vagy egy nagy tál borjú bécsire vágyni…
Jó lenne, ha a sok Michelin-csillag-ácsingózás mellett a meglévő vagy épp kihalóféleben lévő konyhánk jobbjait is listába szedné valaki.
Vagy rosszul gondolom?
(képek az étterem weboldaláról)
P.s: tavaszidőben visszatérünk az étterembe, mert kellemes emlékeket ébresztett, jó élményt adott és visszatérésre késztet. Szeretem az ilyen helyeket.
