Sherlock és a mókusok

Harmadik napra az idő kissé megmakacsolta magát. Bár reggel még verőfényben vágtunk át a kerten, hogy a pubban elfogyasszuk a minket megillető reggelinket (az english breakfast nagyon bejött, előző nap délután ötig egy falatot se kívántam enni), de látni lehetett, hogy ez a napfény nem fogja végigkísérni a napunkat.

Miután mindenki kitobzódta magát és kellően belakott, elindultunk a Madame Tussauds felé. A viaszbábok világát tekinthetjük rendkívül talminak is, de engem gyerekesen vonzott, hogy újra végigjárhassam a termeket, megnézzem a változást, fotózkodjam a kedvenceimmel. Anna – aki Sherlockban fekete öves – pedig nagyon reménykedett, hogy a weboldal és a szórólapok semmitmondása ellenére már kiállították kedvenc színészét is, s lesz az a pillanat, amikor Benedict Cumberbatch oldalán megörökítődik az utókornak.

A viaszmúzeumba érve már meg sem lepődtünk, hogy sorba kell állni, de minden flottul ment és a várakozás perceiben Jackson klipekkel szórakoztatták a majdani vendégeket, így alapvetően jó hangulatban és gyorsan eltelt az idő. Az első teremben rögvest Benedict várt Annára, aki futott is, lelkesen, kiskamaszos hevülettel és tündéri rajongással vágódott fel a színpadra a nagy kedvenc mellé. Én is boldogan csapongtam, csak Zsófi téblábolt kicsit összezavarodva, az ő világában még nincsenek sztárok, nem érintette meg ez a világ. De azért egy idő után ő is talált megfelelő hősöket, Shreket, na meg a királyi családot, akivel ő is szívesen csináltatott egy közös képet.

A fotózkodás mellett izgalmas volt látni, hogy mekkorák is valójában ezek az emberek, bár gyanúm, hogy Tom Cruise minimum 10 centivel langalétább kiadásban támasztotta a falat, mint amekkora valójában. A sok viaszbábú mellett Tussaud asszony történetét is megtekinthettük, majd londoni taxiba szállva átvágtattunk London történelmén. Végül egy rövid 4D-s mozi zárta a szórakoztatásunkat, amelynek számomra elég semmitmondó volt, de ez alapvetően az én bűnöm, nem kedvelem a Marvel figurákat.

Mire kiértünk, addigra teljesen beborult, a reggel napsütésben peckesen feszítő Sherlock szobor most szomorkásan összehúzta magát, mi azonban pont most kezdtük – vagy Benedictnek hála folytattuk? – Sherlock-túránkat, irányt vettünk a Baker Street 221b felé. Itt is röpke sorba botlottunk, de nem egész 10 perc alatt felszívódtak az előttünk állók, s a Nőket követve megindulhattam a szűk lépcsősoron, hogy megnézzem annak az embernek az otthonát, aki soha nem létezett, de soha nem is fog meghalni.

Az otthonosan berendezett, korhűnek tekinthető házban számos izgalmas apróság köti le az ember figyelmét. Különféle nyomrögzítésre alkalmas eszközök, dísztárgyak, dagerrotípiák mellett a Doyle által megálmodott történetek egy-egy jelenete elevenedik meg a szemünk előtt, de ami igazán klassz, az a sokat megénekelt s ezerszer megfilmesített, de mégis ugyanolyan hangulatot árasztó nappali, ahol Sherlock és Watson az ügyfeleket fogadta vagy épp Cluedo-t játszott (bár Watson azóta nem Cluedo-zik lakótársával, mióta Sherlock az áldozatot hozta ki gyilkosnak).

A nappalit alaposan felmértük, a Nők egy röpke pillanatig Sherlockká és Watsonná válhattak, majd tovább keringtünk a szűk ház emeletein. Az egyik szobában külön üzenőfal is található, ahol a vendégek üzenetet hagyhatnak a ház lakóinak. Nagyon kedves, megindító irományokat lehetett látni, a világ rajongói mind a mai napig hisznek abban a detektívben, aki már Doyle életében is rengeteg levelet kapott.

A múzeumból kiérve kissé kábán indultunk tovább. Az időjárás erősen fontolgatta az esőt, mi pedig különféle tömegközlekedési eszközöket igénybe véve elzarándokoltunk a St. Pál székesegyházhoz, majd innen a St. Barts kórház felé vettük az utunkat. A St. Barts az elejétől fix pontja volt az útnak, ez az a kórház, amelynek tetejéről a mélybe veti magát a BBC sorozat főhőse, a második évad utolsó részében. A feszes és jól vágott sorozatnak hála a rész ütött, rajongók tömegei vándoroltak el, s vándorolnak a mai napig, hogy megnézzék hol ért véget valami. A forgatás helyszínén álló telefonfülke üzenetei hasonlóan szívmelengetőek voltak, mint amikkel nem sokkal korábban a Sherlock házban találkoztam.

A Barts-tól visszasétáltunk a Szent Pálhoz, majd viszonylag tempósan eljutottunk a Towerig, ahol csak körbejártuk a műintézményt, s inkább tovább sétáltunk a Tower Bridge-n át. Vasárnap délután volt, erősen hűlt az idő és már majdnem esett, de az angolok rendületlenül hittek a tavaszban, különféle táncos mulatságok zajlottak a parton, lengén öltözött fiatalok siettek a dolguk után és nagyobb mennyiségű korzózónál láttunk fagylaltot. “Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak.” – mondotta volt Ambrosius, úgyhogy szél ide, szemerkélő eső oda, a Nők is megkapták a maguk fagylaltját, majd jó darabon végigandalogtunk a parton.

Mivel vészesen fogyott az időnk, s Böske lakhelyét, valamint a Sherlock 2. évad első részének néhány jelenetének otthont adó Buckingham palotát még nem látták a Nők, így elmetróztunk a Trafalgar Square-re és a Mallon át, sétálva elindultunk a palota felé. Már reggel tudtam, hogy hogyan fogom emészthetővé tenni a programot, így a sarki Tesco-ban feltankoltam némi diákcsemegéből, s a St. James parknál kissé letértem a Nőkkel. A mókusok hamar megjelentek. Kicsit kellették magukat, fogócskáztak a lányokkal a nárciszok között, de aztán megbátorodtak annyira, hogy közel merészkedjenek egy falatnyi mandula vagy pisztácia reményében. Zsófi – aki csak plüssállatokkal alakított ki eddig bármilyen viszonyt – nehezen értette meg, hogy az alapvetően zsákmányállatnak tekinthető mókus még akkor is fél, ha az urbanizáció jegyében kegyetlenül elszemtelenedett. Anna hamar megtalálta a hangot az apró teremtményekkel, akik közül volt, aki fel is mászott rá. Hosszú időt töltöttünk itt, a Nők a park fái között rohangáltak, a mókusok az aranyárban mért mandulát ropogtatták, az idő pedig megkegyelmezett nekünk, s a borulás nem fordult át vad esőbe.

Miután minden diákcsemege a mókusokban végezte (néhány szem azért a kacsáknak is jutott) elvánszorogtunk a palotáig, majd felkanyarodtunk a Piccadilly-re, hogy megnézzük, hogy hol is vásárol a királyi család. Ha a Harrods messze nem az én pénztárcámra van szabva, akkor a Fortnum&Mason végképp nem nekem van kitalálva, de a látvány itt is megrendítő volt, s a sokkal kisebb népsűrűségnek hála könnyebben lehetett nézelődni. A Nők azonban már nem voltak kíváncsiak a luxusteákra és a luxuszöldségekre, így inkább tovább álltunk, s a Ladurée fióküzletében megajándékoztuk magunkat egy-egy luxusmacaronnal.

Zsófi – aki nagy macaronrajongó – jónak ítélte az anyagot, nekem is ízlett, csak Annában hagyott némi ürességet a falatnyi édesség. Utunkat a Cool Britannia nevű műintézményben zártuk, ami lehetne az anglomán turisták Mekkája is, de inkább csak két szintnyi ócska szuvenír.