Megyünk a lelkészhez. Megbeszélni, végigvenni, hogy mi az, ami az apámból szavakba önthető. Furcsa, azt hittem könnyebb feladat lesz.
Még mindig egyfajta boldog tudatlanságban vergődve nem fogtam fel teljesen, hogy nincs. Ami néha mérhetetlenül furcsa: ilyenkor pillanatokig elhiszem, hogy megérintett a mindenség és a bennem honoló nyugalom ennek az eredménye, aztán persze jönnek a Freud-i pillanatok, elszólások, a könnyeim az Apafej alatt és tudom, hogy nem, MÉG nem dolgoztam fel.
Nehéz megfogalmazni, hogy milyen volt. Társadalmi követelményként halványítom el magamban az összes idegesítő, rossz, kevéssé kedvelt szokását, így torzítván a képet.
Pedig…önfejű volt, rém konok, odaadóan önzetlen (családtagok számára bizonyos esetekben nem pozitív), sértődékeny, a vitáknak legyintéssel vetett véget.
De mérhetetlenül nagyvonalú volt, szókimondó, igazi lányos apa és a sablonos búcsúztatóktól eltérően, valóban szerető férj, igazi férfi, aki kiáll a saját, és a mások igazáért. Önzetlenségét sokan jól élték meg, akiknek szakmát, megélhetést adott a kezükbe, új utat nyitott az életükben.
Sokat, jókat lehetett vele beszélgetni. Az igazán jó beszélgetéseink kutyasétáltatás közben zajlottak s utóbbi években a tétova, anyát elérni képtelen telefonjaim zárultak néha egy-másfél órás beszélgetésekkel. Fogékony volt a vallásokra, de inkább a történetük izgatta, nem volt fanatikus. Ha egyetlen pillanattal kéne jellemezni: ült és olvasott. Sokat és rendíthetetlenül. Szinte bármit. Társadalomtudomány, krimi, statisztikai évkönyvek, filozófia. Sajátos rendszer szerint válogatott, nehéz olvasmányok.
Rengeteget játszottunk: ötszavasoztunk, kanasztáztunk, páros passziánszoztunk. De a barátokkal éjszakába nyúló beszélgetések mindennél többet értek. Ültünk – néha hajnalig- s igen komoly vitákat, beszélgetéseket folytattunk. Szeretett túllendülni a napi rutinokon, soha nem foglalkozott a számlákkal, ennél emelkedettebb dolgok kötötték le.
Hitt az igaz barátságban, voltak örök nagy barátai, akikkel most végre újra együtt lehet. Sokaknak nem csak barátja, hanem mentora, mestere, pótapja volt.
Vaskos, jó humora volt. Szeretett anekdotázni, anyát ugratni (aki mindig be is ugrott), igazi központi figurája volt minden társaságnak. Ezt a mágnes tulajdonságát örököltem, s az életre hívott társaságok számára szinte mindig bemutattam őt is. Így aztán egyre gyakrabban jöttek fel a gimnazista barátok, jártak hozzánk a főiskolai csoport tagjai. Anya és apa jóvoltából vált sokak második otthonává az Ág utcai lakás.
Szabadidejében szeretett úszni, napozni, ennek köszönhetően ismerkedett meg anyával is, a Rudas teraszán. De nem szerette a tétlenséget. Egészen a halálához vezető betegség kezdetéig dolgozott. Életrajzokat csiszolt, képeket bírált, festőket tanított.
De a hangját, a benne lakozó melegséget, a velem kapcsolatos érzéseit, a zöld kutyát, a steppelt mellényt, a Nea Kamenin tett sétát, a imádott Londonról szóló beszámolóit nem lehet felsorolás jelleggel skatulyázni.
Csak nekem jelent valamit az ágyam melletti Men in Black kép, ahol napszemüvegben mosolygunk a kamerába, a nekem rajzolt tuskutyák, a mindent beterítő festék- és oldószerszag, a majdan születendő unokái névlistája (nemrég került a kezembe, aláhúzva szerepel rajta az Anna és a Zsófia név), az ahogy megpróbált rávezetni a szardellapasztában rejlő varázslatra…ezek nem vázolhatók fel, nem lehet belőlük életrajzot gyártani. Ezek csak érzések, emlékek.
Egyszóval nem tudom mit tudok holnap elmondani. Hogy milyen volt az apám. Amilyen sajátos, mindenen humorral átlendülő ember volt, lehet, hogy valahol az íróasztala mélyén, ott lapul a saját nekrológja….
