Az álmok valóra válnak
Már az első látogatáskor éreztem az előszelét annak az otthonos, barátságos szeretettel átitatott estének, amivel a vacsorát és a helyszínt kínáló fogadó tette teljessé a templomban útjára indított esküvőt.
Valószínűleg én vagyok tudatlan, de számomra új és áramütésszerű felfedezés volt a szigetmonostori erdő szélén bújkáló fogadó.
Belépve rögtön otthon éreztem magam. Az esküvői előkészületek hevében is olyan magabiztos jószándékkal álltak a pár összes problémájához, hogy már akkor kapart a tudatom, hogy honnét olyan ismerős számomra ez a soha meg nem élt vendégszeretet.
A Provance-t taglaló kismillió regény, a toszkán tájat alapulvevő enyhén romantikus, kissé kulinális töltetű történetek hátterében megbújó Fogadó. Igen. Az ilyen.
Persze, mint minden ilyen beleélés, ez is tartogat veszélyeket. Mire a főpróbából eljutottunk az előadásig, addigra az én képzeletem is kiteljesítette magát és a múltkori benyomások alapján komoly és kemény elvárásokat szült.
A hely pedig csillagos ötösre vizsgázott.
A vendéglátás egy olyan sokízű szó. Nem elég szállást biztosítani, nem elég melegen ehetőt adni.
Lelke kell, hogy legyen az egésznek, hogy aki belép az vendégnek érezze magát, aki tökéletes ellátásban részesül.
Vendéglátás: csapatmunka. Nem elég, ha van egyvalaki, akinek van valami konkrét elképzelése arról, hogy mit is szeretne nyújtani, hanem képes egy olyan csapatot működtetni, ahol mindenkinek szívügye, hogy az általuk vitt konyha/étterem/fogadó/miegymás magas színvonalon üzemeljen.
Az ifjú pár internetes barangolásának és jó ízlésének köszönhetően kiderült, hogy nálunk is létezik ilyen, csak valahogy nem kap elég publicitást. Pedig kéne. Hogy van olyan hely, ahol tényleg mindenre van mosolygós megoldás, ahol nincs lehetetlen és ahol olyan franciás konyha van, amivel a mi magyar gyomrunk is boldogan együtt tud érteni.
Egyszer, talán tavaly ősszel írtam, hogy volt szerencsém egy Christophe Deparday vezetette főzőesten részt venni. Tetszett is a dolog, meg nem is. Sajnáltam, hogy mindenből 2 falatot sikerült nagyon ízlésesen a tányérra kanyarítaniuk….
Most viszont szofisztikált ételek sorát kóstoltam végig, ami ízében, minőségében hozta a francia konyha jó szokásait, viszont mennyiségre az én lelkemhez közelebb állóan tisztes volt.
Az esküvői menüsor kényes téma: nem lehet túl nehéz, nem lehet túl könnyű, kellő szünetekkel változatosat kell nyújtani.
A Itteni menüsor ennek tökéletesen megfelelt:
Elsőként a kacsamellet kóstoltuk. Omlós volt, kellemesen lágy ízekkel. Annyira könnyű volt, hogy még Anna is lelkesen megette, annak ellenére, hogy egy salátaágyon pihent, ergo elvileg a salátának kellett volna elfogynia.
Kis szünet után tálakban került elénk a leves. Ami messze más volt, mint amikkel eleddig ilyen és hasonló össznépi ünnepeken találkoztam. Ez bouillon volt a javából. Zsírtalan, mélyszínű, gazdag ízű.
Első főfogás gyanánt marengó szószos csirkét kaptunk, házi hercegnőburgonyával.
A tárkony valami olyan vezető szerepet vitt ebben a fogásban, ami nekem teljesen újszerű volt, de ennek ellenére nem volt zavaró vagy sok. A köretnek kínált lepcsánka meg már tényleg valami egészen ellenállhatatlan volt.
Desszert gyanánt meg rétest kaptunk. Már a délutánban éreztem a sülő rétes illatát, amivel aztán a konyhán tett látogatásom során sikerült szembesülnöm is, így kénytelen voltam még 10-kor végigkóstolni mind a háromfélét. A túrós finom volt, az almás is igen jó, de meglepő mód a meggyes-diós volt igazán ízletes. (Igaz, hogy a mákossal jobban le tudtak volna venni a lábamról…..)
A töltött káposzta maga savanyúkáposzta levéllel készült, de a szaftjához már újkáposztát használt a séf, amitől az egész könnyű és kellemesen sűrű lett. Azt hiszem ennek az elkészítését ebben a formában én is meg fogom kísérelni.
Maga az esküvő is remek volt. A pár boldog, a szülők megkönnyebbültek, a násznép hangos, a dj jó ízlésű, a kiszolgálás kitűnő.
Még néhány kép
Az ifjú pár:
Az én meseszép koszorúslánykáim:
Jómagam egy élvezetes (gasztrotémájú) beszélgetésbe mélyedve a tulajjal/séffel:
