Barcelona: Gaudí nyomában
A harmadik napra már majdnem miénk lett a város. Csupán egyetlen apró, de fontos mozzanat választott el minket a tökéletes asszimilációtól, s ez a piac volt. Wessely nagyapám szerint az embernek egy városban két helyen kell megfordulnia: a pályaudvaron és a piacon. A pályaudvarok manapság már elvesztették régi dicsőségüket, ellenben a piacok még mindig őrzik az adott város, vidék esszenciáját.
Ezen a reggelen is elfelejtettük, hogy a déliek akkor fordulnak a másik oldalukra, mikor mi elindulunk, hogy köszöntsük a reggeli fényben fürdő Colom-ot, így aztán az álmos, önmagát épp összevakarni készülő piac képe várt minket 8 körül. Holott mi már a La Rambla-n is tébláboltunk egy kicsit, figyelve, hogy egyetlen gyorsétterem sincs nyitva , sőt még az áruszállítás is épp csak megkezdődött. A piacon is ezernyi dobozból emelt akadályok közt sétáltunk, titkon élvezve a felfordulást és azt, hogy kérdő, óhajokat leső tekintetek nélkül, magunkban fedezhetjük fel a portékákat és a piacot. Az árusok pakoltak, súroltak, rámoltak és tökéletesen nem vettek tudomást a jelenlétünkről. Élmény volt.
Úgy terveztük, hogy a piacon reggelizünk, így a harmadik kör után már fixen kávégépet és sonkás szendvicset kerestünk. Meg is találtuk, a piac oldalánál. A – valamilyen rejtélyes okból – Universal kiosk-nak keresztelt büfében szintén még a kipakolás zajlott, de a kofák már ott támasztották a pultot, így mi is odamerészkedtünk. A jól szervezett, tiszta és nem túl nagy büfé személyzetének figyelése mellett, szinte el is felejtettünk rendelni, egészen addig, míg mellettem pont egy rekesznyi kakaót emelt be a büfében dolgozó srácok egyike. A korábbi napok – a blogon csak hevenyészett mód szóba hozott – kakaókálváriája után, végre láttam megcsillanni a fényt, így gyors ütemben rendelésre váltottunk, s míg vártuk, hogy elénk kerüljenek az ibér sonkás szendvicseink és a hőn vágyott kávé/kakaó, alaposan szemrevételeztük az ott dolgozókat.
A szikár, elegáns spanyol hősszerelmes figurája valószínűleg csak valamilyen írói fantázia szüleménye, mert a barcelonai férfifelhozatal 90%-a köpcös, s nálam is alacsonyabb. Bár javarészt az épületek csodálásával telt az időnk, azért azt elég hamar megállapítottuk, hogy szemünknek kedves férfiúból nem igazán akad ebben a 1.6 milliós nagyvárosban. Az arányokon a kioszk sokat hozott. Egyrészt a tulaj azon ritka példányok egyike volt, aki majd vetekedhetett Kinga 173 centijével, másrészt – általunk nem bolygatott, természetfeletti módon – a 20 évvel ezelőtti Alan Rickman alteregója dolgozott a keze alá. Mindehhez társult a szomszéd bárszéken ücsörgő öregúr, aki Pacino rekettes altján vitatta meg a tulajokkal a nap eseményeit, s elképesztő sárm áradt belőle (persze ennek jelentős része a Pacinos áthallásnak tudható be). Hosszan reggeliztünk.
A reggelit követően még egy kört futottunk a – most már nagyjából magára talált – piacon, majd a Sagrada Familiához metróztunk. A városban lévő turistamennyiség az első két napon nem volt feltűnő. Ok, a La Rambla-n jóformán csak ők vonultak, de a Gót negyed, a Montjuic valahogy elnyelte a kirándulókat, eloszlottak a kis utcákban, parkokban, de a Gaudí álmodta templomhoz érve ránk csapott a valóság: turistahordák lepték el a környéket. Főleg csoportosan közlekedtek, mindent és mindenkit letarolva, így az addig szelíd spanyolok is külön harci brigáddal védték a templom épségét. Terelve voltunk, időre szólt minden jegyünk, de mindenezek a kellemetlenségek feledésbe merültek, mikor beléptünk a katedrálisba. 9 éve egy építési területen jártunk. Betonport nyelve figyeltük az ég felé törekvő oszlopok kusza sorát, s csendben megjegyeztük, hogy szép-szép ez az igyekezet, de ebből úgyse lesz soha semmi.
Lett. Az építési terület helyén egy katedrális fogadott. A munkálatok most is folyamatosan zajlanak, a flexelés zaja töri meg az áhítat csendjét, de a hely hangulata teljességgel megváltozott. Nem vagyok egy gyakorlóan vallásos ember, de az épület számomra most sokkal több szakralitást hordozott, mint az évtizeddel korábbi látogatásomkor. A tömeg ellenére lelassult az idő, besűrűsödött a tér, a színes üvegeken áttörő fény elfeledtette velem a kint őrjöngő buszokat, a légkalapáccsal utat bontós munkások hadát.
Miután szájtáti mód megcsodáltunk minden, már helyére került mozaikot, az oltár feletti lanterna által aranyfénybe burkolt kupolát, a csegelyeken lévő evangelistákat, s az oszlopfejezetekbe rejtett világítást, felfelé indultunk. Annak idején még gyalogszerrel vágtunk neki a keleti homlokzat tornyainak, most azonban lift repített minket, s csak az utolsó néhány kanyart kellett gyalogosan megtennünk, mielőtt kiértünk az oszlopokat összekötő hídra. Az élmény leírhatatlan. Alattunk a város, mellettünk az épülő katedrális. Igazság szerint engem most jobban foglalkoztattak a modern kor építőmesterei, őket csodáltam, figyeltem, hogy a tetőn, az eldugott szegletekben is milyen aprólékosan váltják valóra Gaudí álmát.
Szerencsére nem csak számomra volt fontos az a jónéhány ember, aki naponta hozzátesz egy keveset a katedrálishoz, az altemplomban – Gaudí kriptáján, a maketteken és rajzokon kívül – azt is megnézhettük, hogy hogyan dolgoznak ezek az emberek.
A katedrális után egy másik nagyszabású – s szintén félbe maradt – Gaudí projekthez siettünk; a Güell Park várt ránk. Előző nap még megvető horkantások, s félhangos lesajnáló megjegyzések kíséretében figyeltük a hegyoldalon mozgólépcsőző spanyolokat, ám a Güell Parkhoz vezető út miket is megtört. Egy nem is olyan rövid szakaszon – mozgólépcső híján – önerőből kaptattunk fel a déli verőn, s ez pont elég volt ahhoz, hogy onnantól kezdve szinte szomjazzunk minden egyes mozgólépcsővel megtett métert.
A bejárat a kert alacsonyabb pontján, a turistalátványosságoktól egy kőhajításnyira nyílt, így újabb tömegjelenetnek lehettünk a tanúi, amit ezúttal a zsebesek, kisstílű hamisítványárusok, s parkrendőrök jelenléte tarkított. Kingát kissé feljebb vezényeltem, s egy árnyas műbarlang belsejében lerogytunk a hűs kőszékekre, ahol előkotortuk a piacon szerzett szamócánkat és próbáltuk élvezni a helyet.
Az ebédidő szerencsére sok turistát lekergetett a forróságba dermedt központi térről, így viszonylag könnyen leltünk egy kellemes szegletet a végtelen padon és tanakodásba kezdünk, hogy kit kérjünk fel pillanatnyi fotósunknak. A tanakodásunk a jelek szerint hangosabbra sikerült a kelleténél, mert egy – pont az általunk kiszemelt “spiné a fekete pólóban” – hölgy kedvesen megkérdezte tőlünk magyarul, hogy mit szeretnénk a képen. Gyorsan exkuzáltuk magunkat és röpke mosolyt villantva megörökítődtünk az utókornak.
A térről távozott tömeg a hűs piactéren újra sokasodni látszott, s a főbejáratnál pózoló gyík környékén szinte mozdulatlanná vált, így nem is időztünk túl sokat, hanem gyalogszerre nekiindultunk a városnak.
Erre a délutánra szabadprogramot rendeltünk, békésen kávézgattam egyet, majd a belvárosban csavarogtunk, üzletekben keringtünk, s végül kiutaztunk a Diagonal sugárút megfelelő végére és felleltük a Disney boltot, ahol semmit nem vettünk, mert minden iszonyú drága és tökéletesen ízléstelen volt. A dolog itt némiképp ámokfutásba csapott át (“Jéééézusom, mit viszek a gyereknek?”), amit egy jól ismert klasszikussal, a Legoval orvosoltunk. Ezután újra a gót negyed felé vettük az utunk, megvacsoráztunk némi sajtot és ibér sonkát, majd elsétáltunk a Tenger katedrálisához, egy újabb Zafón tiszteletkör jegyében. A tengerparti sétányon át hazajutottunk, s a zsákmányaink feletti elégedettség okozta kábulatban ájultunk el.
