Mörk Leonóra: Ezüstszélű felhők

Latin nyelvi tanulmányaim legszórakoztatóbb részét mindig az apám által napi szinten alkalmazott közmondások és szólások tették ki, egyrészt élveztem a használatukkal járó finom lekezelés avittos báját, másrészt azt a nyelvi sűrűséget, amely a magyarban is ott búvik, de valahogy a rómaiak ezt még nagyobb töménységben voltak képesek előállítani. Apa minden létező élethelyzetre rendelkezett legalább egy passzoló bon mot-val, nekem lieblingjeim lettek, akik alig tucatnyian lefedik azt a sekélyes 21. századi létezést, amit napi szinten produkálunk.

Mörk Leonóra új könyvét olvasva és közben gyakorta egyetértően hümmögve és bőcögve a ius murmurandi ugrott be és kísért el az utolsó lapokig, hiszen Nóra pont erről ír tárcáiban, cikkeiben, novellarészleteiben. Az önmagunk véleményéhez való jog, az az elidegeníthetetlen pretenzió, aminek köszönhetően meghatározhatjuk magunkat a társadalmon belül, megteremthetjük a saját hitrendszerünk alkotta normák szerinti életünket, mérhetjük ebben a társadalmat és az embereket, akik a mindennapi interakcióink során valóságunk részévé válnak.

Nóra éli színes és szerteágazó életét, újságíróként, szerkesztőként, íróként csöppenve a leghétköznapibb és egyben legváratlanabb helyzetekbe, amelyek mind arra késztetik, hogy megtalálja a belső egyensúlyát, megteremtse a szituációban azt a komfortot, ami már minden bizonnyal az ő értékrendjét tükrözi és nem kényszerszülte félmegoldás.

Talán ezért is tudtam annyira azonosulni a történetek Nórájával, mert alapvetően így élem az életem, kíváncsian, ki-kilépve a komfortzónából, tudva, hogy mire vágyom és azt is, hogy mire nem, megélve a 20. századiságom és a 21. századit is, performatívnak képzelve magam és egyben nagyon hagyományosan antik budainak, mindezek közben elégedettséggel tölt el a magam sokszínűsége, amely mégis jó legénységként kormányozza a hajómat. Pont ezt éreztem Nóránál, hogy a történetek tanítanak, mutatnak egyfajta lehetőséget arra, hogy a megfelelni vágyás helyett a megélés, az önmagunkkal való párbeszéd és az önazonosság legyen az irány, amerre tartunk.

A könyv egyszerre és apránként fogyasztva is kitűnő muníció, ott van benne minden, amit az önsegítő könyvek patikamérlegen porcióznak, csak szabadon, szépirodalmi minőségben, prózaként hömpölyögve, emészthető és szerethető formában.