V.E. Schwab – Gallant

Schwab annak idején nálam a teremtő erejével nyert. A fantasy nem működhet anélkül, hogy el ne ismerjük valóságosnak a világot, amelyben járunk, azaz koherens, jól működő, minden elemében az adott racionalitásnak megfelelő módon kell funkcionálnia mindennek, hogy az agyam belekényelmesedhessen az adott mikro– vagy épp makrouniverzumba, higgyen, lásson és élvezze.  Schwab ebben profi, a Mágia Árnyalatai Londonjaiból öröm volt ki- és becsusszanni. Az Addie La Rue más oldalát mutatta meg, a dark hangulat itt tovább fokozódott, nem egy urban fantasy keretei belül rajzolt sötétet, egy fausti történet színeit ragadta meg, benne egy rendkívül erős női karakterrel. Ennek a két műfajnak az ötvözeteként tekinthetünk a Gallantra, amelynek főszereplője, Olívia a maga zárt világában él, némasága elvágja a külvilágtól, ami amúgy sem túl vonzó számára, a dickensi hagyományokat remekül hozó, a dologháznál alig valamivel jobb árvaházban cseperedő kislány élénk megfigyelő, jó és megbízható társasága önmagának és megtanult már minden viszontagság mellett is józan maradni. Ebből a helyzetből rángatja ki – tízensok év után – állítólagos nagybátyja, aki minden követ megmozgatott, hogy egykoron elveszett unokahúgát megtalálja.

Olívia hamar a családi birtokon találja magát, amelyen nincs klasszikus család és a birtok sem egészen az, mint aminek elsőre látszik. Bár az itt élők titkolni próbálják a lány elől mindennapjaik valóságát, a féltve óvás nem menti meg a lányt az örökségétől, a szülei által rárótt úttól. A könyv szépen felépítve visz végig – Olíviával együtt – a felismerés szakaszain, a család történetétől, a birtok históriáján keresztül, a szüleivel történteken át, egészen a végkifejletig.

Szép hangulatú, remek képekbe szőtt mese, amely nem feltétlen a happy enddel akar megfelelni az olvasói számára, az élményt nem a történet végi feloldozásba kívánja belesűríteni, mívesen megmunkált képeibe a történet egésze alatt öröm elveszni.