Mert utazni élvezet – Boldogkőváralja és környéke – második rész

Harmadnap nagyobb teret adtunk a pihenésnek. Úgy éreztük, hogy egy kis kerti ejtőzés elengedhetetlen, ha már a szaunát nem használtuk ki. Mezítláb lépkedünk a gyepen, én a magam részéről valami jógaszerűvel kísérleteztem, hintáztunk az összes létező kerti hintán, felfedeztem a kis fűszerkertet, mélyen inhaláltam az akácillatot, figyeltem a fűszálak növését és hagytam, hogy igazából ne történjen semmi.

Aztán persze győzött a kíváncsiságunk. Előző nap – a lelkész úr javaslatára – Vilmányból felkapaszkodunk még Hejcére, ahol nagyon szép egységes utcakép várt minket, a huszita házakból álló Fő utcán élmény volt végigmenni. A huszitákról és házaikról addigra már sokat hallottunk (Vizsolyban is), így a legjobbnak tűnt, ha átmegyünk Göncre és közelebbről szemügyre veszünk egyet.

A gönci Huszita házat nehéz eltéveszteni, a patakpartra kifutó, hosszú telek elején álló épület kocka alakja jellegzetes, a későbbi toldások a kert felé esnek, így első körben a várakra jellemző vastag védelmi célokat szolgáló jellege tűnik fel. A berendezés historizáló, de nem korhű, a Hermann Ottó múzeum által gyűjtött, a házat egészen az 1970-es évekig birtokló borászatból élő parasztcsalád mindennapjait mutatja be, az ő tárgyi kultúrájuk jelenik meg a huszita falak között.

A pincében viszont látható annak az alagútnak egy része, amely a védelmi célokat is szolgáló épület huszita múltját mutatja, az itt található folyosó egy kiterjedt alagútrendszer részét képezte, amely – a legendák szerint – egészen Kassáig ért. Akárhogy is volt, a husziták támadás esetén alaposan el tudták magukat barikádozni, és a falu alatti alagutakon tudtak menekülni.

A kertben található hátsó épület a helytörténeti múzeumnak ad otthont, ahol nem csak a helyi mesterségekkel ismerkedhetünk meg és Gönc meglepően izgalmas és tartalmas polgári életét követhetjük nyomon, hanem a tokaji bornak mértéket adó gönci hordót is megtekinthetjük, a hozzá kapcsolódó történetekkel és a kádármesterséggel együtt. A gönci Huszita ház nagyon szép és kiadós összefoglalója a térség történetének, érdemes beleszőni a programfolyamunkba.

A tájház után Regéc felé vettük az irányt. Szépen, komótosan csavarodtunk fel az egyre emelkedő utakon, miközben pont azt tárgyaltuk, hogy bár mézzel jól állunk, de egy kis lekvárt még olyan szívesen vinnénk a családnak (ha már ők ebből az egészből kimaradtak), kanyargásunknak a Csonkás Tanya vetett véget, ahol nem csak a kívánt lekvárokba futottunk bele, hanem Henriettába, a birtok egyik tulajdonosába és Nyolcba, a két és fél hónapos önérzetes kis sinkába.

Boldogságunk határtalan volt, klassz lekvárokkal és rengeteg kutyapuszival gazdagabban indultunk tovább Regéc várához.

A vár csalóka. Közelnek tűnik, aztán mégis messze van. Parkolóból számos akad, ha nem a szabadban való túrázás a cél, akkor nem szabad rögvest az első lehetőségnél hátrahagyni az autót, hanem érdemes – a józan ésszel ellentétben – a murvás hegyi csapásokon felkergetni a járgányt.

Útközben több lehetőségünk is lesz parkolni, akár egészen fent, a vár tövében.

A Regéci vár rekonstrukciója még zajlik, de az egykor csupán szellemjárta kőrakás mára már kézzel fogható várrá formálódott, ahol a képzeletet nem kell csapágyasra hajtani ahhoz, hogy bármit is magunk elé lássunk a kis Rákóczi gyerekkorából. A hatalmas ívű újjáépítésnek köszönhetően több órás program alaposan bejárni a területet, lépcsőn le, lépcsőn fel, termek során át. Az eltévedés lehetősége adott, de semmi vész, fixen kijutunk a helyiségek és a lépcsők labirintusából. A hely abszolút gyerekbarát, szerintem óvodás kortól lehet olyan elfoglaltságot találni, amivel a vári látogatás alatt leköthetjük őket. A kilátás mesés, sokáig és hosszan lehet itt is figyelni az alattunk elterülő tájat.

Mivel nekünk is sikerült ad1. eltévedni, ad2. alapból sokáig bóklászni, így ebéd helyett már csak egy kiadós uzsonnára nyílt lehetőségünk. Úgy éreztük, hogy a történetünket kerekké kell formálni, így visszakanyarodtunk Boldogkőváraljára és a Dudás fivérek legújabb egységébe, a borházzal tarkított fröcssteraszra, a Terrába tértünk meg pihenni.

Szabi és Szili új szintre emelték a nyugalmat. A vár alatt, a doboldal szoknyáján kialakított borterasz biztos nyertese lesz a nyárnak. Ha nem kell útnak indulnunk és az előszezoni nyitva tartás nem hatig szól, én biztos, hogy innen szeretném nézni a naplementét. Kezemben egy jóféle Terra rosé, mellettem a római pizzám (van gluténmentes is!) és csak szívom magamba a nyugodt létezés balzsamos levegőjét.

Ez a három nap remekül rávilágított arra, hogy a környék milyen múlttal, eredendő értékkel bír, mit ad hozzá a természeti környezet és mi mindent tesznek bele nap mint nap az itt élők, hogy maguk számára és az ide érkező látogatók részére élhető, szerethető környezetet alkossanak. A Zemplénnek ez a kis zuga megérdemli a figyelmet, nem csak három nap erejéig. Javaslom, hogy hosszú hétvégére vagy akár egy tisztes nyári kirándulásra tegyétek meg székhelyeteknek és fedezzetek fel minél többet, abból, amit ez a környék rejt.