You are here: Home > Utazás > Ismerkedés Costa Ricával: San José és kávé

Ismerkedés Costa Ricával: San José és kávé

A repülőút kimerítő volt, de kevéssé vészes, mint gondoltam. A Párizsig tartó szakasz egy szempillantás alatt eltelt, igaz egy itt-ott összeszedett 20 perces késésnek köszönhetően eszelős tempóban vágtattunk végig az elképesztő méretekkel bíró CDG reptéren, hogy elérjük a csatlakozást. Amíg itthon átható zegernyében kezdtük a napot, a franciáknál már enyhébb idő volt, így csatakosra izzadt télikabátban lihegtünk a beszállásra várva, de a repülőn már az a boldog tudta kerített hatalmába, hogy úton vagyunk, s hogy olyan fiatal vagyok, mint még soha. Ennek az érzésnek valószínűleg az utastársaim lehettek az okai, pontosabban az, hogy a gép fedélzetén Nyugat-Európa nyugdíjasainak öregebbik felel indult az örök tavaszba süttetni magát. A Nőkön kívül alig volt gyerek, a húszéveseket 1-2 hátizsákos képviselte, a mi korosztályunk meg teljes egészében hiányzott az utasok közül.

IMG_20170215_152724Az utazómagasság elérése után aztán jött az etetés. Az Air France kitett magáért, teljes mértékben vállalható koszttal fogadta az utazókat, sőt az extra kínálatuk még ezt is felülmúlta. Az eredeti tervek szerint a patinás Le Notre menüjével kellett volna szembe találnom magamat, de ezt a légi kísérők valahogy elkeverték, így egy másik választható menüt, a francia gasztronómia tradicionális fogásait felvonultató Tradition kínálatát teszteltem. A libamájjal indított, konfitált kacsával folytatott és diókrémes piskótával záruló menü nagyon kellemes és rendkívül laktató volt, így az utazás további részében csak a család ellátmányozására kellett figyelmet fordítanom.

A hosszú távú utazás unalmas. Nem tud más lenni, az óceán fölött repülve a kék ég és a végtelen tenger látványa a legkitartóbb leánygyermek számára is ellaposodik egy idő után, így aztán a Nők filmnézéssel ütötték el az időt, meg azzal, hogy a gyakorlott öregeket lesték, hogy mikor indul meg az invázió a konyhák irányába. Isten tudja honnan, de néhány utastársunk számára sugallatszerűen érkezett mindig az infó, ha újabb szendvicsek, fagylalt vagy épp alma került kihelyezésre a különféle italok mellé, s ilyenkor – korukat meghazudtoló fürgeséggel – kerekedtek fel begyűjteni a zsákmányt.

Addig haladtunk vissza az időben, hogy egyszer csak feltűntek a Karib-tenger szigetei, s az előttünk finoman villódzó monitoron is egyre közelebb és közelebb ért a repülő a vágyott célhoz, majd a magyar éjszakában és a costa ricai délutánban leszállt a gép és mi ott találtuk magunkat a párás, meleg, zajos, de mégis barátságosnak tűnő fejetlenségben, ami a reptér előtti járdán bontakozott ki.

A férjem – aki adós még egy autóbérlési beszámolóval – az utazás előkészítésének egyik legnehezebb feladatát magára vállalta: autót bérelt. A Costa Rica-i autóbérlés már az első pillanatban nehézkesnek tűnt, a különféle fórumokon zajló eszmecserék, történetek is mind ezt támasztották alá, így az ő reszortja volt, hogy lehúzás helyett értelmes módon legyen négy kerék a fenekünk alatt két hétig. A reptéren bepréselődtünk az autós cég kisbuszába, majd percekkel később kihajtogattuk magunkat egy parkolóban, ahol hosszan néztük a késő estébe forduló égboltot, amíg vártuk, hogy végre begördüljön a járgányunk, s útnak eredhessünk a szálloda felé.

A szálloda remek ötlet volt. Costa Rica-i éjfél és magyar hajnal hét környékén már jártányi erőnk sem volt, boldogan vágódtunk be a ropogós ágyneművel behúzott ágyainkba és hajnalban valami furcsára ébredtünk. Pontosabban még csak derengett, halvány fények kúsztak be a kert felől, de nem is erre keltünk, hanem a hangokra. Olyan volt, mintha az állatkertben ébredünk volna, a madárházból ismerős rikoltások mellé számtalan ismeretlen trillázás társult, s olyan hangorkánná nőtte ki magát, hogy a csukott ablakok mögött kipattant a szemünk.

Costa Ricában amúgy is végig korán keltünk. A korai reggelt megelőző derengésben mindig döbbenetes ricsaj keletkezett, a dzsungel éjszaka sem szűnő moraja is felerősödött és az összes erdei állat csatlakozott a napüdvözlethez. Szóltak a papagájok, az általunk csak Pepike-madárnak nevezett tündéri, sárgahasú énekes madár, a mi feketerigónkra emlékeztető énekesmadarak is bekapcsolódtak a koncertbe, amihez a bőgőmajmok szolgáltatták a rémületes, horrorfilmekre emlékeztető altot.

De San Joséban még csak a madarak adtak reggeli koncertet. Gyorsan össze is szedtük magunkat, konstatáltuk, hogy rettentően éhesek vagyunk, s miután rájöttünk a széf működési elvére, elvonultunk reggelizni.

A széf megkerülhetetlen az én beszámolómban. Jól jelképezi azt, ami nekem újdonság volt Európa után. A rácsok, a mérhetetlen mennyiségű rács az épületek ablakain, ajtaján, a tornácon, a kertben, tetején szögesdrót, rajta ezernyi lánc és lakat. Már a szállásfoglalásnál feltűnt, hogy ha az ember kilép a szállodáIMG_20170217_063634k adta komfortzónából, s mondjuk az Airbnb-n cserkészik, akkor bizony szinte mindegyik Costa Rica-i szállás fotóin ezekkel a rácsokkal szembesül. A szállóban nem volt rács, hanem folyamatosan járőröző biztonsági szolgálat védte az ott lévő értékeket, s be kell, hogy valljam ez nem volt a legmegnyugtatóbb.

Egyszóval használtuk a széfet és elléptünk reggelizni. Pazar volt. A korianderes rántotta, a különféle salsák, tamales, a helyi – még igazán újdonságnak számító –  gallo pinto, azaz a babos rizs, mellette érett mangó, ananász, papaya, passiógyümölcs társult, valamint jó ízű, de kissé túl hosszúra hagyott kávé.

Miután rendkívül alaposan megreggeliztünk, úgy döntöttük felfedezzük IMG_20170216_082155San Josét és beszerezzük az utunk további részéhez elengedhetetlen helyi sim-kártyát. San José felfedezése rögtön a szálloda előtti hat sávos úton indult, ugyanis se lámpa, se gyalogátkelő nem akadt, így a pesti sokéves rutinnal (amit anyaként igyekeztem rejteni a minden rosszat azonnal eltanuló Nők elől) oldottuk meg a bejutást. Nem volt egyszerű. Nyolc körül a nap már úgy tűzött, mintha delelőn járna, a fagyhoz és szürkeséghez szokott bőrünk-lelkünk még nem állt át teljesen, kerestük az árnyékot, a zebrát és közben arra is rájöttünk, hogy a domborzat már megint lemaradt az térképről. San Joséban ugyanis alig volt egyenes vagy lapos rész, kisebb-nagyobb emelkedőkön, kaptatókon keresztül jutottunk el a város nevezetességeihez, miközben vadul kerestük – teljesen hiába – a Kölbi nevű szolgáltató márkaboltját. Az üzletek még épp csak nyitottak, de a város fő ütőerén az Avenida Centralon már javában zajlott az élet.

San José látképe nem egységes. Az épített környezetet csak egy-két gyarmati stílusú épület fémjelzi, a többi inkább esetleges és teljességgel funkcionális. A tereiket az ezernyi formában felszínre törő növényzet teszi pompássá, a belvárosukat pedig az emberek sokszínűsége díszíti.

IMG_20170216_081711

Nagyjából két óra alatt bejártuk a város magját, majd visszasétáltunk a szállásra, ahol a Nőkkel egyetemben bevettük magunkat a medencébe, s a délutáni programunkig nem is nagyon kívántunk mást kezdeni magunkkal. A medencés programnak a nap vetett véget, dél körül merev forróság telepedett ránk, így inkább a szobában pihentünk kicsit, majd az amerikai életérzés jegyében ellátogattunk egy Walmartba, mielőtt a Britt Coffee túrájára indultunk volna.

A kávétúráról az Origón olvashattok egy jó kis – általam írt – cikket.

CRkávé

 

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.