Múzeum Kávéház

Kislánykoromban nagyon szerettem, amikor hazalátogattak a kanadai rokonaink. Apám bátyja egy hihetetlen jó szándékú, nagyvonalú ember volt, kellő anyagi háttérrel ahhoz, hogy az itt tartózkodása alatt a szegény budai rokonságát csupa jóféle étterembe vigye. Így jutottunk el hol a Gundelbe, hol a Gellértbe, hol az Aranyszarvasba, hol pedig a – kevesek által ismert, de igencsak jó minőségű konyhát vivő – Kék oroszlánba.

A Múzeum Kávéházban ülve, a figyelmes kiszolgálás és a hihetetlenül finom fogások közepette eszembe jutott, hogy mi az az ismerősen melengető érzés, ami átjár. A gyerekkorom érzései jöttek elő, a helyből áradó hangulatnak köszönhetően.

A Múzeum Kávéház már csak nevében kávéház. Az 1885 óta működő vendéglátó egység egykoron ugyanis tényleg kávéházként kezdte pályafutását. Belmagasságával és a kellő négyzetméterek meglétével kivívta a kávéház jelzőt, aminek meg is felelt, az úri közönség szívesen látogatta néhány fekete és egy kis biliárd erejéig. Mostanra már csak nevében őrzi a kávéházi létet, helyette ideális hely egy jóféle baráti vagy családi vacsorához.

Az étlapon szereplő ételek listája kellemesen és hihetően rövid, a különféle ételnevek megfejtéséhez nincs szükség szakszótárra, a nyakatekert szólamok helyett a minőségi alapanyagokon van a hangsúly. Az előételek közül akaratlanul is a két kedvencbe sikerül beleválasztanunk. A fokhagymás vargányagomba roston sütve ugyanis a törzsvendégek egyik kedvence. Az egyszerűen elkészített, csupán kis petrezselyem pesto-val és balzsamecettel körített fogás hibátlan. Nem akar többnek látszani, nincs túlaprózva, harapható ízletes falatokban kínálja magát. A gombáról lecsöppenő pesto és a kellemesen sűrű balzsamecet sem vész kárba, – illik vagy sem – házi kenyérrel kisimogatjuk a tányérból. A másik előétel, a ház saját fogása, a Múzeum ízelítő. Kisebb kapacitással rendelkezők számára akár főfogásnak is elmehet a tormaágyon pihenő házilag, tölgyfán füstölt pisztrángból, fafülgombával ízesített, szalonnába tekert libamájpástétomból és bélszín carpaccio-ból álló fogás.

A kiadós előételek mellé a Nyakas pincészetből való Budai chardonnay-t kortyolgatunk, majd következnek a főételek. Mivel mindketten szeretnénk mindenbe belekóstolni, így megbeszéljük a személyzettel, hogy egymás után kérnénk szépen a fogásokat. Kérésünknek megfelelően azonnal plusz terítéket kapunk és első körben megkóstoljuk a szilvásváradi felhozatalból származó – a chef aktuális ajánlatában szereplő – grillezett pisztrángot, amihez gesztenyés gerslirizottót kínálnak. Az előételek után, újabb letisztult, felesleges sallangoktól mentes, az ízeket tisztelő fogás érkezik az asztalunkra. A hal hibátlan, az alaplében főtt, szaftos gerslirizottó állaga tökéletes, s a halhoz kínált erdei gyümölcsökből készített lekvár is stimmel a zsályával fűszerezett, édeskés, de nem édes körethez.

A könnyű, halas fogás után következik az új-zélandi báránycsülök, amelyet először sous vide eljárásnak vetnek alá, majd kemencében sütik olyan omlóssá, hogy kanállal könnyedén leforgatható a hús a csontokról. A bárányhoz apróra metélt párolt zöldséget kapunk, valamint krumpligombócokat. A bárány esetében is az egyszerűség vezette a séf kezét, a hús önmagában kiváló, kevés fűszer siet csak segítségére, hogy a megfelelő hangsúlyokat megkapja. A fokhagyma, a zsálya, a rozmaring és a fehér bors pont elégséges ehhez. A bárányhoz a ház borát fogyasztjuk, a Twickel Borbirtok Cabernet Franc bora tökéletes választásnak bizonyul.

A főételek után kellemes beszélgetéssel teremtjük meg a helyet a desszertnek, hiszen olyan – legalábbis az én esetemben – nincs, hogy desszert nélkül zárjuk az étkezést, másrészt fontos fokmérője egy étterem konyhájának, hogy milyen desszertet kínálnak. Ezen nem a választék nagyságát értem – bár szeretem, ha legalább 4-5 tétel közül csemegézhetek -, hanem az adott desszert milyenségét. A sütemények, tányérdesszertek világában rengeteg lehetőség rejlik, csak sok étterem nem érzi magáénak a cukrászatot és épp ezért silányul a kínálat és a minőség is.

A Múzeum Kávéház desszert kínálata – az étlap többi részével teljes harmóniában – kellemes, hívogató és a választásra is lehetőséget adó, ennek köszönhetően egy mini diós sajttorta érkezik az asztalunkra – egyenesen a sütőből-, s egy tisztes adag somlói. A somlói rendkívül elcsépelt – erről a rendkívül figyelmes személyzet is megpróbál meggyőzni – de mégis vízválasztó, ugyanis kevesen veszik a fáradtságot, hogy tisztességesen elkészítsék. Desszertből is ötösre vizsgázik a konyha, a somlói szaftos, a hab finom, a sajttortára meg egyszerűen nehéz szavakat találni. Megint visszaköszön ugyanaz a jó eső érzés, ami az egész esténket jellemezi, hogy minőségi alapanyagokkal van dolgunk, amelyek nincsenek álcák mögé rejtve. Mindemellett egy pohárka Neszmélyi Kései Hárslevelűvel zárjuk az estét, amely illatában és ízében is a tokaji aszúra emlékeztet, de egy annál sokkal könnyebb, kellemesebb bor.

Az étterem az est közepére megtelik. Sajnálattal halljuk, hogy főleg külföldiek látogatják a helyet, de ez egyben egyfajta örömmel is eltölt, hiszen, ha az étlapon bölcsen meghagyott – manapság gyakorta lenézett és a magasröptű gasztronómia köreiből ostobán száműzni kívánt – magyaros fogásokkal itt ismerkednek meg, akkor csak is jó hírét vihetik a magyar konyhának.