Homo creator

Zsíros fényű plakátokon hirdeti magát a nagy múltú és a kézműves márka, dübörög az AI, minden ugyanolyan osztatban, ugyanazzal a kissé debil, de a szerethető jelzőt magára rántó grafikával tolja az arcunkba az igénytelenség új korszakát. Generációs válasznak hihetnénk, de bőven átível rajta, a huszas korosztálytól kezdve sokan és sokféleképp utasítják el a generált bőség giccse zavarát, és a mesterséges intelligencia fenyegető réme és bárgyú térnyerése mellett egyszer csak erőre kapott az önazonos, a kézi, a valós, az ember alkotta.

Nemzetközi trend van kibontakozóban, a világ egy része önnön erőforrásainak kiaknázásában látja a lehetőséget, hogy legyőzze az AI-t. Légy vízvezetékszerelő – mondják a jövőguruk, ha még holnap is munkába akarsz állni, de tény és való, hogy a kétkezi és az egyedi szellemi lét, az alkotás nimbusza és joga lett az ember utolsó mentsvára.

A huszasok hangos ellenállása mellé felzárkóztak a csendesebb, de eltökélt öregebbek, a közösségi létezés kis lángjai mellett születik az új kreativitás, ami ünnepli a megismételhetetlen, amivel mind rendelkezünk, csak jó ideje leszokóban vagyunk róla.  

Az AI van. Lehet hőzöngeni, alusisakban konzervet hordani a lelki vagy épp fizikai bunkereinkbe, de talán most van itt az ideje, hogy az erre fordítandó energiáinkból alkotásokat hozzunk létre, megteremtve azt a valóságot, amit az AI-tól várunk, s amely – rendre félreértve a promptot – a saját belátása és a belétáplált tömegkonformizmus szerint cselekszik.

Fel kellene mérnünk, hogy úgy és arra használjuk-e a mesterséges intelligenciát, amire valóban hivatott és képesek vagyunk-e a saját alkotásaink létrehozásával megőrizni az emberségünket. Hogy ne automatikus válasz legyen a plakátkészítésre a kép generáltatása, hogy a válaszleveleinkben még mi horgadjunk fel, hogy a verseinkben mi szeressünk. Adjunk teret a homo creatornak, ismerjük fel magunkban.