Hogyan találjunk újra egymásra? – Máté Gábor előadása

Rengeteg kézikönyvet adtak ki és adnak ki a témában, de a szülőségre valójában semmi nem készít fel és a tojáshéj az ember fenekén végig ottmarad. Hiszen hiába vagyok én már egy ideje anya, mindig van az az életszakasz, amikor elmondhatom, hogy de kiskamasz, nagykamasz vagy épp felnőtt ember anyja még nem voltam. Az én szülői mivoltomat a szülőség fogalmának elutasítása jelentette, individuumként próbáltam meg maghatározni mindannyiunkat a rendszerben, menekülve a borzasztóan poroszosan hierarchikus gyerekkori modelltől, amiben anyám hitt. Hogy jól tettem-e? Nem tudom, a belső gyerekem nem boldogtalan a Nők elmúlt 2 évtizedével, jóval önállóbb, nagyobb szabadságfokú, de strabil bázisú létezést próbáltam kialakítani számukra, mint amilyen keretek az én rendelkezésemre álltak. Hallgatva Máté Gábor előadását egészen addig volt bennem egy halvány diszkomfortérzet, amíg be nem vallotta, hogy a bölcsek kövén ülve is pont ugyanúgy lehet csatákat veszíteni kamaszokkal szemben, mintha az ember csak a saját tapasztalataiból, a környezeti sémák ismeretéből kiindulva próbál olyan gyerekkort teremteni, amiben ő is szívesen lett volna gyerek.

Képzeljünk el egy makkot. Ahhoz, hogy ebből a makkból egy napon hatalmas, erős tölgyfa váljon, a magban kódolt saját természetén túl elengedhetetlen valami más is: a megfelelő környezet. Ha a körülmények adottak, a fa kiteljesedik. Gátló tényezők között azonban elsatnyul. Gábor Máté szerint pontosan így működik a gyermeki fejlődés is. Az evolúció által diktált szükségletek adottak, ám a mai világban a kibontakozáshoz szükséges feltételek egyre kevésbé állnak rendelkezésre.

A statisztikák riasztóak: a mai gyerekek és fiatalok körében soha nem látott méreteket ölt az önkárosítás, az idegesség, a bizonytalanság és a különböző viselkedési zavarok. Mivel az emberi gének nem változnak meg húsz-harminc év leforgása alatt, a hibát nem a biológiában, hanem a körülöttünk lévő – és az általunk teremtett – világban kell keresnünk. A kérdés az, hogy mik azok az alapvető szükségletek, amelyekre egy gyereknek emberi lényként szüksége van, és mi az, ami megvonja ezeket tőle?

Akváriumban úszkálva: a szülői stressz láthatatlan hálója

A szülőség nem időszakos szerep vagy titulus, hanem egy folyamatos kapcsolat, kapcsolódási mód. Az agy fejlődése egy rendkívül hosszú, már a fogantatáskor elinduló folyamat, amely egészen a korai felnőttkorig tart, és megteremti a tanulási, viselkedési és egészségügyi folyamataink stabil – vagy épp nagyon is sérülékeny – alapját.

Máté Gábor nem a szülőket vádolja. Nem vonja kétségbe a jóakaratunkat, csak rávilágít arra, hogy mi az, amiben ma szülőnek lenni kell. Ha feltesszük a kérdést, hogy egy várandós nő lelkiallapotára mennyire figyelünk oda társadalmi szinten, a válasz lehangoló. Pedig a kutatások szerint a terhesség alatt átélt komoly stressz biológiailag is öregíti az anyát (a telomerek rövidülésén keresztül), és bizonyítottan negatívan befolyásolja a magzat agyfejlődését.

A gyerekek olyanok, mint a halak a tengerben: a mi tudattalanunk vizében úszkálnak. Mindent éreznek. Ha a szülő folyamatos feszültségben él, a gyerek nyitott, éretlen idegrendszere ezt azonnal letapogatja. Ha az anya szenved, a baba is szenved, a statisztikák szerint a magas szülői stressz például mérhetően növeli a gyermekkori asztma kialakulásának esélyét.

És hogy milyen korán kezdődnek a minták? Gábor Máté Normális vagy című könyvében idézi fel saját édesanyja naplóbejegyzését, amit a mindössze kéthetes csecsemő Gáborról írt. A bejegyzés arról szólt, hogy a gyerek éjjel üvöltött, mire az anya „figyelmeztette”, hogy ebből nem csinálnak rendszert, hiszen „elég nagy fickó vagy már, hogy megértsd, az éjszaka alvásra való”. Mit szűr le ebből egy csecsemő, akinek az agyában a világképért és érzelmekért felelős jobb agyfélteke jóval a logikus bal előtt fejlődik ki? Azt, hogy az ő szükségletei nem számítanak. Hogy ő maga nem fontos. Ennek az egyetlen pillanatnak az árnyéka egy egész életre kihat.

Itt jön be a képbe a „hagyjuk sírni a gyereket” (Ferber) módszer tarthatatlansága is, hiszen elvárható-e egy anyától, hogy elnyomja a legősibb szülői ösztöneit holmi szakemberek tanácsára? Aligha.

A kiskacsa-effektus és a kortársak csapdája

A biztonságos fejlődéshez a gyereknek egy abszolút elfogadó közegre van szüksége. Olyan kötődési gravitációra, amelyben egyszerűen csak megpihenhet, ahol nem kell megküzdenie azért, hogy önmaga lehessen. Ahol megélheti a dühét, a sebezhetőségét, a félelmét és a gyászát anélkül, hogy elutasítástól kellene tartania.

De mi történik ma? A gyerekek idejük nagyrészét a kortársaikkal töltik. Máté Gábor a kiskacsákhoz hasonlítja a jelenséget: a kiskacsa azonnal rákötődik az anyakacsára, mint arra a lényre, aki táplálja, vezeti és megvédi. De ha nincs ott az anya, a kiskacsa ahhoz fog kötődni, akit maga körül lát, még akkor is, ha az a valaki teljesen alkalmatlan a felnevelésére.

Az éretlen gyermeki agy nem bírja a kötődés hiányát, az űrt pedig kitöltik a kortársak. Ez a kortárs-orientáció azonban rendkívül kártékony. A gyerekek az éretlen társaikkal azonosulnak, ami zsákutca, hiszen nincs benne igazi fejlődési pálya. Ráadásul ez a kortársi hűség titkolózást szül, a szülők pedig kirekesztődnek a gyerek életéből.

A szülő-gyerek viszonynak ugyanis – a modern, mindent demokratizálni akaró trendekkel ellentétben – hierarchikusnak kell lennie. Ahogy a medvebocsok sem szólnak be az anyjuknak, úgy a gyereknek is szüksége van a vertikális, védelmező alá-fölé rendeltség biztonságára. A biztonságra, ami nem a veszély hiánya, hanem a kötődés aktív jelenléte.

Apák a frontvonalban

Ebben a hálózatban az apáknak hatalmas, a modernitásban sokszor mégis alulértékelt szerepe van. Az anya jelenti az első hónapokban a világot, a teste, a teje, a közelsége adja a bázist. Az az apa, aki a kezdetektől jelen van, nemcsak azzal teszi egészségesebbé a gyermekét, hogy ő maga is kapcsolódik hozzá, hanem azzal, hogy tehermentesíti, megtartja az anyát. És a csoda, ennek a gondoskodásnak a során nemcsak a gyerek agya fejlődik, hanem az apáé is fizikálisan átalakul, rácsatlakozva az új életre.

Felnőtt gyerekek, megszakadt kötelékek

De mi van akkor, ha a repedések már megjelentek? Ha a koragyerekkori hiányosságok nyomán a felnőtt gyerek és a szülő eltávolodott egymástól?
Amerikában (és lassan nálunk is) egyre gyakoribb trend, hogy a felnőtt gyerekek egyszerűen megszakítják a kapcsolatot a szüleikkel. A modern, individualista kultúra sokszor még bátorítja is ezt a „toxikusnak” bélyegzett kapcsolatokból való kilépést. Máté Gábor elismeri, hogy vannak olyan mélyen bántalmazó, érdemtelen helyzetek, amikor a kapcsolat fenntartása túl fájdalmas. De az esetek nagy részében szerinte pusztán a kényelem diktál.

Sokkal egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni a konfliktusokat, mint beleállni a kényelmetlen, nehéz érzésekbe és feldolgozni a különbségeket. Pedig az igazi békét csak ez a feldolgozás hozhatja el. Jiddu Krishnamurti gondolata tökéletesen rezonál ide: „A cselekvésnek kizárólag a kapcsolatban van értelme. A kapcsolat megértése nélkül a cselekvés csak konfliktusokat idéz elő.” Nem az a kérdés, mit tegyünk a felnőtt gyerekünkkel vagy az idősödő szülőnkkel. A kérdés az, megértjük-e, milyen a kapcsolatunk.

Máté Gábor ezt az utat a saját 51 éves fiával, Daniel Mátéval a jövőre magyarul is megjelenő (Újra együtt) című második közös könyvük megírása során járta végig. Amikor a fia megszületett, az a legtranszcendensebb pillanat volt az életében. Mégis, a közös életük során – ahogy minden családban – voltak stresszes, nehéz időszakok. A közös munka során megegyeztek: csak akkor adják ki a könyvet, ha előtte ők ketten, szülő és felnőtt gyerek, valóban egyensúlyba kerülnek egymással.

Mert, ahogy a kanadai-magyar orvos mondja: soha ne féljünk attól, hogy már tönkretettük a gyerekeinket, mert biztosan tönkretettük őket. Ő is pontosan ezt érezte. De a csodálatos dolog az emberi elmében – legyen szó a gyerekéről, vagy a sajátunkéról –, hogy sosem késő változni. A gyereknevelésben az első három év lefekteti az alapokat, de az utána következő évtizedek adják meg a lehetőséget, hogy ha el is tévedtünk, újra megtaláljuk az utat egymáshoz.

Mellékzönge

Igen, a tanulás folyamatos, az egymással való diskurzus elengedhetelen. Szendvicsgenerációként ezt most élőben tolja minden negyvenes, hogy lefelé is komoly munka van benne és bizony felfelé is. Én is sokáig ódzkodtam anyával megosztani nem a gyerekkori sérelmeimet, egyrészt mert azon már túl vagyunk, másrészt mert azok feldolgozása sokkal inkább énmunka volt. A jelenkori beszélgetéseinkbe beszüremkedő téves látásmód vagy meghaladott ideológia kapcsán azonban már minden alkalommal tudatosan megállok és szólok, hogy ez nem általános igazság, ez az ő álláspontja és magam semmilyen szinten vagy csak részben osztom.

Eleinte nem értette, hiszen társadalmilag, mint szülő, élt azzal a feltételezéssel, hogy a hierarchia örök és a korral nem jön el a kiegyenlítődés, idővel megértette, hogy én ellenben csak akkor fogok tudni hozzá kapcsolódni, amennyiben a “kamaszosan viselkedsz” szóösszetétel nem hagyja el a száját, ha valamit másképp gondolok. Ez munka. Ez konfliktus, amit vállalni kell, amibe bele kell állni, ahogy a korosztályosan és korból fakadó érzelmi zsarolásra irányuló törekvésekbe is, de a jutalom is megvan, ma már sokkal kiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk, mint korábban, ami a 40 év korkülönbség és az elképesztően nagy generációs szakadékok tekintetében alapvetően még néha engem is meglep.