Az ember, akit Ovénak hívnak

Rengeteget olvasok, de recenziót általában csak szakácskönyvekről szoktam írni. Ám most kivételt teszek, mert a legutóbbi olvasmányom igazi gyógyír ezekre az álmosító, őszi napokra. Meg úgy általában is.

A skandináv irodalom sokáig váratott magára, majd  néhány éve a krimikkel megnyílt az út, s lassacskán már nem csak a borzongni vágyók találnak skandináv regényt maguknak.

Az Animus kiadónak hála, a múlt hét folyamán gazdagabb lettem egy ismerőssel. Az emberrel, akit Ovénak hívnak. Az ellenszenves és nemes lelkű Ovéval.

Fredrik Backman könyvét nehéz beskatulyázni. Nevezhetnénk fejlődésregénynek, olvasmányos voltának köszönhetően lehetne afféle könnyed strandkönyv, velőig ható humora Moore jobb napjait idézi. A képlet azonban ennél sokkal összetettebb. Az ember, akit Ovénak hívnak csalóka útra visz, először nehezet ígér, majd humorral lazít, egészen addig, amíg már remélni kezdjük, hogy minden így is marad, de akkor csavar kettőt a lelkünkön, s közben – két félhalál között – önkéntelenül is felkacagunk.

Ove története alól nem lehet kibújni, nem lehet távolságtartással szemlélni, az első lapok után már a küszöbön állunk, akárcsak a regényben felbukkanó rozzant macska. Backman hihetetlen erővel vonz be a kertvárosba, gyors, de alapos ecsetvonásokkal kerítve körénk a tájat, az évszakot, a kétévente lecserélt burkolólapokat, a tiltótáblákat és a szomszédokat. Ennek a gördülékeny stílusnak hála hamar otthonosan mozgunk Ove jelenében, miközben folyamatosan várjuk a morc öregúr múltjának szép és szívfájdító történeteit.

Nem vagyok könyvkritikus, spoilerezés nélkül nehezen tudnék hosszabban írni a könyvről, így inkább három, a könyvre maximálisan jellemző idézetet osztanék meg veletek:

“Reggel hat előtt öt perccel történt, hogy Ove és a macska meglátták egymást. A macska rögtön nagyon rossz véleményt alkotott Ovéról. És ez a dolog abszolút kölcsönös volt.”

“Ove fekete-fehér ember volt.

A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe.”

“Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog. És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára?”