Miért jó étterembe járni?

 

Azon kívül, hogy ha szerencsénk van, akkor jót kapunk enni?

 

Sokmindenért. Én alapjáraton szeretem, ha egy étteremnek van arca, hangulata.

Kifejezetten kedvelem, hogy ha a pincér érti és kedveli is a szakmáját, ezenkívül még emberileg is alkalmas ezen kényes poszt betöltésére.

Kedvelem, ha tiszta a hely, a tányérom nem csorba.

S igazán azt kedvelem, ha tehetséges a szakács, s jó az étel. Ötletes, szerethető, emlékezetes.

 

A múltkori Olimpiában töltött estén több olyan momentum is volt, ami reprodukálásra érdemes. A tokhalas kacsamáj viszi még mindig a prímet, de azt hiszem nem lepek meg senkit azzal, ha elárulom, hogy ritkán van itthon tokhal.

 

Így aztán a napokban, mikor épp vidáman sercegett a grillserpenyőben az Anna által kiválasztott lazac, az egyszerűbbnek rémlő furfangot próbáltam ki.

 

Születésnapomra kaptam – néhány balzsamecet kíséretében – egy narancsos olajat (köszönöm Happy family!), így nem volt más hátra, mint a Makinál tanult szakszerű késtechnikát alkalmazva felkockázni két kaliforniai paprikát és egy kis narancsos olajon átmelengetni. Csak pont annyira, hogy még ropogós legyen.

 

Amíg sercegett a hal, addig gyorsan ránéztem a sütőben illatozó krumplira, majd mindent késznek ítéltem, tálaltam, s a halszeletekre rápúpoztam egy keveset a narancsos paprikámból. Szép harmóniák csendültek fel.