Csendes vasárnap

Miután a pénteki gyerektalálkozón a lakás épsége és a gyerekek
fegyelmezése miatt kissé megerőltettem a hangszálaimat, mostanra
tökéletesen elpártoltak tőlem. A Nők persze nagyon élvezik, úgy
gondolják, így már fegyelmezés sincs.

A férjem kevésbé lelkes, ugyan
nyert egy csendes asszonyt, viszont helyettem kell rendet tenni (aki
Noddyban jártas: pont olyan a helyzet, mint amikor Noddy lesz Strapa
hangja). Én meg egyre nagyobb empátiával viseltetem Fodor Gábor iránt.

A némaságra ítéltség ugyan megfosztott egy tervezett hétvégi
programtól, viszont megajándékozott egy nagyon kellemes családi nappal.

Reggel vásárlás és kaland címén nekirugaszkodtunk a híd túloldalának. A
múltkor felfedeztük, hogy a párkányi Lidl mennyivel izgalmasabb
termékeket tart, mint az itthoniak, arról nem is beszélve, hogy egy
helyen szert tehetünk a szeretett tátrai sajtjainkra és a remek szlovák
sörökre.

Emellett tervben volt egy jó szlovák ebéd és egy kisebb séta a bazilika körül. (Anna egy
darabig azt állította, hogy az ősei a bazilikában dolgoztak, aztán
valamiért meggondolta magát és inkább a McDonaldsban megőszült
felmenőkre kezdett emlékezni…)

A bevásárlást rendben letudtuk. A nemrégiben összekapott párkányi
sétálóutcán őgyelegtünk egy kicsit, elszomorkodtunk afelett, hogy a
többek által ajánlott étteremben előfoglalás esetén tudtak volna
csak asztalt biztosítani. Végezetül úgy döntöttünk, hogy beülünk -egy
már korábbról ismert – étterembe.

Első baj: sokan voltak. Ha valaki nekem megmagyarázza, hogy miért nincs
kellő mennyiségű étterem, amikor a sztrapacskára/knédlire éhes magyarok
ellepik a belvárost, azt megköszönném.

Második baj: a pincérfiú ugyan nem gyengeelméjű, de a laza kamasz habitusával erősen erre hajaz.

Harmadik baj: 3 pincér kissé kevés a 60-70 vendégre, a konyha szintén tetves lassú.

Negyedik baj: Retardáltságra gyúró pincérünk a leves tálalása (kb. egy
bő órával azután, hogy a rendelést felvette) után lelép, műszakváltás
címén. Az új, kicsit gyakorlottabbnak tűnő hölgynek sejtése sincs, hogy
mit rendeltünk.

Lassan már nekünk sem, mert a régmúlt időkben történt,
arról nem is beszélve, hogy épp arculatot váltanak és csak a még
készletről ki nem futott ételeket lehet rendelni a régi étlapról, új
meg persze még nincs.

Pozitívum: a helyhiány miatt asztaltársnak fogadott, két idősebb hölgy
kedves. Az étel, ami a maga igen nehézkes módján az asztalra keveredik:
finom, jó minőségű alapanyagokból és szlovák étteremről lévén szó: a
megszokottól eltérően tisztes adag.

Azért legközelebb inkább előre foglalunk a másik helyen…

Ebéd után, előre eltervezetten felkerestük a fagylaltospultjával
hívogató török cukrászdát. A cukit tényleg törökök viszik, szól a
Tarkan, a pincérek egymás között törökül nyomják, tisztaság a köbön, de
a sütemények nem tudnak kikeveredni a szlovák középszerűségből.
Érdekes.

Ez is egy régi és fájó dolog számomra: ahányszor Szlovákiába
vet a sors, mindig próbálozom. Tettem ezt már Dunaszerdahelyen,
Poprádon, Lomnicon, Zólyom vára alatt, Besztercebányán, Komáromban: nem
tudtam még maradéktalanul jó sütit enni. Valahogy nem sikerült. A krém
túl édes, a piskóta túl száraz…és ez szinte mindenütt így van.
Ránézésre minden ok, de ízre gejl…Egy újabb megfejtésre váró
rejtély….

Cukortól tapadó szájjal átevickéltünk a Dunán és beváltottuk a
lányoknak tett ígéretet, megnéztük a bazilikát. Jó turistáknak
megfelelően, fotózkodtunk is egy kicsit a lépcsőn.

Összességében kellemes, tartalmas, részemről igen csendes napunk volt.