Jövősokk helyett jövőállóság: Globális mindset, európai agónia és Beton.Hofi mint az új József Attila

A világ pillanatnyilag épp fénysebességgel rohan a jövőbe, és ha őszinték akarunk lenni, a sarokban duzzogva, a világgal haragban lenni most a létező legrosszabb stratégia. A Brain Bar első napjának felhozatala kristálytisztán megmutatta: a bezárkózás nem opció. Globális mindsetre, folyamatos hálózatépítésre és elképesztő rugalmasságra van szükség ahhoz, hogy ne daráljon be minket a változás.

Kezdjük rögtön azzal, amire a legbüszkébbek vagyunk: a legendás magyar szürkeállománnyal. Ismerjük a (kicsit kiszínezett, de nagyon szerethető) Los Alamos-i anekdotát, miszerint Einstein, amikor meglátogatta az atombombán dolgozó zseniket, távozáskor csak annyit mondott: „Köszönöm szépen, csak nyugodtan folytassák magyarul.” Zsenikben sosem volt hiányunk, de ezt a potenciált ma egy százéves, poroszos logikájú iskolarendszer próbálja menedzselni, ami kreatív, adaptív elmék helyett leginkább engedelmes hivatalnokokat nevel. Pedig a túléléshez ma kudarctűrés és kíváncsiság kellene. Ráadásul nyakunkon a mesterséges intelligencia, ami miatt már szinte mindenki a vészharangok kongatásába fogott.

Miközben a nagy techcégek a jövőt írják, a fiatalokra elképesztő nyomás nehezedik. Tanács Zoltán mesélte, hogy a Corvinuson az első évben vért izzadt analízisből. Kétszer megbukott, a nyarát tanulással kellett töltenie a harmadik, utolsó vizsgaesély miatt. Teljesen maga alatt volt, végül felhívta a régi matektanárát, hátha kap egy kis lelki támogatást. Leültek kávézni, belőle dőlt a panasz, mire a tanár rezzenéstelen arccal ránézett: „Zoli, akkor ne csináld.” Ennyi. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem vagyunk elszenvedői a saját életünknek. A szabad választás joga mindig a miénk, és ez a felismerés az igazi jövőállóság kulcsa. Nem a technológia tesz sikeressé, hanem az empátia, a figyelem és a felelősségvállalás.

Ezt a fajta rugalmasságot és vagányságot díjazza a piac is. Ratatics Péter, a MOL vezetője mesélte, hogy 2007-ben egy bulin, hajnali háromkor állt le kőkeményen vitatkozni a későbbi főnökével. A végeredmény? „Ha hajnal háromkor tudsz értelmesen vitázni, gyere be a MOL-ba gyakornoknak.” Egy óriásvállalatnál persze máshogy működnek a dolgok, de az alapelv ugyanaz: a dare to fail, azaz a hibázás joga ott is megvan. A hamburgeres koncepciójuk például megbukott, de egy cseh hálózat felvásárlásából megörökölték a hotdogot, amit addig alakítgattak, míg ma már évi 44 milliót adnak el belőle. Ahogy a mondás tartja: vagy nyerünk, vagy tanulunk.

De hiába pörgünk mi itthon hotdogokon vagy űrkutatási startupokon, ha a makrokörnyezet, vagyis Európa épp lassan és bürokratikusan megfojtja önmagát. Olyan ez, mint egy lassított felvételű autóbaleset. Elon Musk egyetlen chipgyártó projektje (ami akkora, mint tíz Margitsziget) egymaga tízszer nagyobb beruházás, mint amit egész Európa mesterséges intelligenciára költ. Eközben az EU – a klímavédelem jegyében – szén-dioxid-kvótákkal és bűnbocsánati cédulákkal vérezteti ki a saját autóiparát, miközben Kína brutális állami dotációval, nevetve veszi át az uralmat. Ha nem ébredünk fel, Európa egy csodaszép, de élhetetlen skanzenné válik, mint Velence: jó lesz nézegetni, de a világ dolgai már máshol dőlnek el.

Ebbe a tágabb képbe csatlakozott be Vitézy Dávid gondolatmenete is a hazai infrastruktúráról. Mert miközben mi 24 ezer milliárdot kötünk le autópálya-koncessziókra, és sorra húzzuk fel a német autógyárakat kiszolgáló kínai akkugyárakat, a világ (és az EU klímacéljai is) a vasút felé mutatnak. Alakulnak a tervek a Ferihegyet bekötő gyorsvasút kapcsán, amelynek kivitelezése a harmincas évek végére tehető, vagy a V4-eket összefűző új gerincvonalak esetében is.

Ha már jövő és túlélés: hogyan óvjuk meg mindeközben az elménket? Olvasással. De nem úgy, ahogy a poroszos iskola próbálja ránk erőltetni. A magyar társadalom 53 százaléka egyetlen könyvet sem olvasott a közelmúltban, de csodálkozunk ezen, amikor az iskola sokszor nem a művet, hanem magát az olvasást is megöli. A kötelezők kánonja olyan messze van a mai generációtól, mint ide a Hold; elég belegondolni, hogy a tananyagban szereplő legfiatalabb kötelező szerzőnk a 104 éve született Pilinszky.

Pedig az irodalom nem halt meg, csak formát váltott. A fiatalok ma is rengeteg verset fogyasztanak, csak épp dalszövegek és rap formájában. Ahogy a panelben elhangzott: a slammerek élnek, a költők meg halottak – legalábbis a köztudat szerint. Beton.Hofi szövegei („Be vagyok zárva”) lassan kortárs népköltészetté és falakra fújt graffitivá válnak, miközben témáikban – mint például az elvándorlás – kísértetiesen rímelnek a József Attila-i életműre.

De az olvasásra nem a sznobság miatt van szükségünk. Egyszerűen az érzelmek megélése és feldolgozása okán van szükségünk a művek fogyasztására. Bizonyított, hogy olvasás közben az agyunk úgy kapcsol be, mintha mi magunk élnénk át az adott helyzeteket. Ez az igazi empátia- és kreativitás-tréning. Napi húsz perc fókuszált olvasás elég lenne, hogy visszaszerezzük az irányítást a digitális zaj felett.

És hogy mit olvassunk? Bármit, ami beránt. Lehet az 5 vagy 500 éve írt könyv. Esterházy Pétert idézve, amit mindenkinek a hűtőjére kéne mágnesezni:

„Nincs szánalmasabb, mint trendinek lenni, trendinek akarni lenni.”

Szóval engedjük el a trendeket. Vegyük le a polcról Michael Ende Momóját, Tóth Krisztina verseit, Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című klasszikusát, vagy Olga Tokarczuk Nyughatatlanokját. Vagy csak fogadjuk meg Nyáry Krisztián tanácsát: olvassunk el minden nap legalább egy verset. Mert amíg olvasunk, addig mi írjuk a saját jövőnket.

Az Einstein-anekdotához: Az előadáson zseniális felütésként hangzott el a Los Alamos-i Einstein-idézet, de a történelmi hűség kedvéért érdemes tudni: Albert Einstein személyesen sosem járt a Manhattan-projekt titkos bázisán. A híres szituáció a valóságban a kutatóbázis többi amerikai és nemzetközi tagjához (például Enrico Fermihez vagy a katonai vezetőkhöz) köthető. Ők voltak azok, akik a szigorú titoktartás ellenére lépten-nyomon abba futottak bele, hogy a magyar „marslakók” (Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede, Neumann János) a folyosókon megállíthatatlanul magyarul vitatkoznak. A történet szellemisége persze ettől függetlenül hibátlan: a magyar elme valóban úgy formálta a világot.