Múltidézés felsőfokon – Rosinante

Magamban így írtam át a tegnapi Vendéglátóipari Múzeumban tartott esemény címét. A tavaly óta futó, Vendéglátás felsőfokon eseménysorozat részeként tegnap a Szikora család, pontosabban Imre bácsi volt a vendég, mi pedig – Zsófival, a közönség soraiban megülve – nagyot időutaztunk.

Akik a kezdetektől követik a blogot, talán emlékeznek arra a nyárra, amikor egyszer csak, 2009-ben kinőtt a földből a Finománia, és egy egészen új, egyedi hangvételű főzőiskola született Szigetmonostoron, a kezeink között. A közös gyerek közös felügyeletet is igényelt, így négy évig – egy-két elenyésző kivételtől eltekintve – a Nőkkel együtt minden második hétvégénk a Rosinante-ban telt, ahol nem csak én dolgoztam, háziasszonyoskodtam, stázsoltam, tanítottam, hanem a férjem is hamar otthonra lelt a falak között, bizalmas megbeszéléseket folytatva Ági nénivel, wifit vagy épp tv-t szerelve, fotózva. A Nők meg csak nemes egyszerűséggel belakták a házat.

Egészen varázslatos négy év volt, az olvasóimra, rátok, valamint az ikres közösségre épülő kezdeti csapat elképesztően erős törzsgárdává nemesedett, sorra születtek – a szerintem azóta is regnáló – barátságok egy-egy bárányborda készítése felett vagy egy pohár bor mellett.

Ikres és nem ikres barátok a nyári Rosiban

Aztán jött az iskola, változott a világ, és ez a négy év Rosinante afféle zárványként maradt meg az emlékezetünkben. Nekem a magyar gasztroblogger lét dicskorszakaként, a Nőknek pedig egyértelműen a felhőtlen gyerekkor emlékeként.

Az elmúlt 7-8 év annyi mindent hordott ezekre az emlékekre, hogy ha nem is megfakultak, de kicsit talonba kerültek. Részben ezért is volt élvezetes időutazás a tegnap este, ahol nem csak Imre bácsi életútjával, Ági nénivel közös merész fejlesztéseivel, és a gyerekeibe vetett hitével ismerkedhettek meg a vendégek, hanem ízelítőt kaphattak abból a fajta vendégfogadásból, vendéglátásból, amelyre a későbbi munkáimban is mindig egyfajta zsinórmértékként tekintettem, és tekintek ma is.

Mintha tegnap lett volna…  (2010)

Egyszóval számomra a tegnap este bőven többet jelentett egy mezei kerekasztal beszélgetésnél, kicsit visszatekintettem a magam indulására is, a mi általunk teremtett műfajok (gasztroblogger, főzőiskola) alakulására, elméláztam a világ változásain, miközben egyértelműen kiderült, hogy a lényeg még mindig ugyanaz: félszívvel nem lehet vendéget látni, ez csak teljes odaadással működik.

Tegnap volt