You are here: Home > Élet dolgai, Termékekről > Egy kampány margójára: a zaklatás mindenkit érint

Egy kampány margójára: a zaklatás mindenkit érint

Az utóbbi hónapokban többször belefutottam a zaklatás modern kifejezésébe, amely már magában hordozza a megváltozott teret és időt, újabb generációk számára nevesítve a félelmet.

Bár igazából kevés bántás ért az iskolában, éles emlékeim maradtak ezekről (vajon miért pont ezekről?). Határozottan emlékszem, amikor elsőben az egyik későbbi legjobb általános iskolai barátom folyamatosan a copfomat huzigálta, az összes óra és szünet azzal ment el, hogy figyeltem, mikor settenkedik a hátam mögé – és a fene tudja milyen indíttatásból – ránt egyet a befont, derékig érő hajamon. A magam burkából hat évesen közösségbe kerülve ennek metaforikus jelentése számomra nem volt (ma se értem, ha ebben valaki pozitív attitűdöt vél felfedezni: „ csak tetszel neki” „így akarja felhívni magára a figyelmet”), bántásként, erőszakként éltem meg. Életem megkérdőjelezhetetlen bástyájához, apámhoz fordultam, aki másnap már bent is volt az iskolában, elbeszélgetett a sráccal, aki ugyan nem zárta a szívébe apámat, de soha többet se nekem, se másnak nem huzigálta a haját.

A későbbiekben több bántás ért a tanáraim részéről, mint a velem korú csoportokban, leszámítva az iskolai galerit, amely nem személyre szabottan bánt el a gyerekekkel, hanem egyfajta szabadidős tevékenységnek tekintette mások megfélemlítését. Itt találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy az igazság kevés, van az a kapcsolati tőke, ami felülír sajnos bármilyen tettet, és a retorzió a legindokoltabb esetben is elmarad.

A tízes éveim végére szerencsére kikopott az életemből a zaklatás, egészen addig nem is találkoztam vele, amíg a lányaim az iskolapadba be nem ültek. Három mesebeli ohodás évet követően, kezdő szülőként készületlenül ért az az arzenál, amellyel gyerek és tanár egyaránt megtalálta a lányaim gyenge pontját, és szánt szándékkal bántani akarta őket. Az egykori hat éves énem horgadt fel bennem, a teljes értetlenség harminc évesen is a sajátom maradt, nem bírtam felfogni, és néha még most sem tudom, hogy miért tették, amit tettek. Mindig azon morfondíroztam, hogy ha egy-egy ilyen lépés okán svájci bankszámlájuk nyílna, vagy a világ legszebb lényévé avanzsálnának, akkor még csak-csak érteném a motivációt, de lássuk be a bántás szinte minden esetben öncélú, a saját önértékelésük csorbáinak pillanatnyi kiköszörülését hozhatja, talán.

De itt már – apám után – nekem kellett a tettek mezejére lépnem, nem véletlenül váltottunk a lányokkal nagyon korán iskolát: a tanárok között akadt olyan, aki a bántalmazás minden kifinomult és kevésbé választékos módján próbálta összetörni egyikük egyéniségét.

Nem sikerült.

Hogy miért nem? A kérdésre a választ a háttér adja meg, az a biztos forrpont, az a csorbítatlan tükör, amely felvértezhet minket minden ilyen negatív megjegyzéssel, lealacsonyító tettel kapcsolatban, amely lerázhatóvá, sérülések minimalizálásával feldolgozhatóvá teszi a bántalmazást. Ez a szülő felelőssége, aki itt szülői és apai-anyai mivoltában 24 órában jelen kell, hogy legyen, egészen addig, amíg a gyerek az önállóság egy bizonyos fokát el nem éri, utána ez a munka, a belefektetett energia, a megacélozott önbecsülés már megteszi a magáét, a sértések leperegnek, a hegek gyorsan és nyom nélkül múlnak.

Örök félelmem, hogy valami olyan éri a Nőket, amiben én már nem tudok segíteni, ami túlmutat rajtam, az erőmön, és közben folyamatosan abban bízom, hogy az a pont, amikor már önmaga fennhatósága alatt áll, majd úgy következik be, hogy az átadás-átvétel zökkenőmentes és folyamatos lesz, az én alkotta burok, az ő alkotta páncélként működik majd tovább.

Sprite_OltsdastomjadNeengem-724x1024

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.