Milánó a Szigeten

A Nők már jártak Milánóban. Igaz, akkor még elég kezdetleges formát mutattak, annyit tudtunk csupán, hogy ketten jönnek megváltoztatni az életünket. De a milánói repjegyünk már megvolt, s engem egy korai ikerterhesség se tarthatott vissza az utazástól.

Öt – rosszullétekkel és zuhanó cukorszinttel  tarkított – napot töltöttünk Milánóban, ahol megnézhettük a totálisan felállványozott dómot, megkóstoltunk mindent, amit az észak-olasz konyha kínálni bírt számunkra, megnéztük az Utolsó vacsorát (életem egyik legnagyobb csalódása) és a Sforza kastélyban láthattam Michelangelo egyik befejezetlen Pietáját (ami viszont hatalmas élmény volt).

Aztán eltelt 12 év. Ám az idei Expo-nak hála, Milánóról a Nők most már saját tapasztalatokkal is gazdagodhatnak. A különböző sajtóeseményeken sokféle impulzus éri őket. Megismerték a Világkiállítás fogalmát, jelentőségét, okát. Kiderült számukra, hogy az Eiffel torony is csak afféle vásári látványosságnak készült, hogy Barcelona egységes városképe is egy ilyen világméretű eseménynek köszönhető. De magáról a milánói világkiállításról is sok információval gazdagodtak. A tematikáról, ami köré az egész szerveződik, a résztvevők országokról, a megjelenési formákról, a különféle országok attrakcióiról.

Múlt héten, a Szigeten pedig a magyar pavilonról tudtunk meg – első kézből – egy csomó információt. A csodazongora és a gasztronómiai kínálat bővülése mellett szó volt az október végéig tervezett programokról is, amelyek között található az október 23-ra szervezett Magyar nap, amelyen szinte minden a magyar pavilonról szól. Valamint a Houdininek ajánlott záróműsor, amelyben David Merlini alakítja a híres, magyar származású bűvészt.

A programok mellett számomra a legszimpatikusabb az volt, ahogy a szervezők az informális, önszerveződő meccsekről, partikról, együttlétekről meséltek, arról, hogy az olaszok létező, lélegző városként tekintenek az Expo-ra és esténként kijárnak mulatni, vacsorázni, lazítani, élvezni a sokszínű, pezsgő világvárost.