Mi, a Macskafogó-generáció
Az utóbbi tíz évünkből biztosan, de van az talán már két évtized is, hogy fájóan hiányoznak a korosztályosan meghatározó kultfilmek. Azok az alkotások, amelyekből gondolkodás nélkül idézhetünk, amelyeknek a sorai szólássá lettek, és amelyeknek jeleneteit félszavakból értjük, ahogy rajtuk keresztül megértjük egymást is. Mert valahol itt kezdődik egy generációs közösség: amikor elég csak felvetni egy gyanús neszre, hogy „Te, hallod őket? – Persze, kabócák!” , vagy ártatlan arccal rázendíteni arra, hogy „Miú, mi újság?” Amikor az ügyfélszolgálati pultnál vagy egy meetingen önkéntelenül is kibukik belőlünk az ikonikus miszerint „Cégünk mindig az önök rendelkezésére áll”, de nálam közkedvelt Lusta Dick sikere is, amikor a vámpírdenevérek a tehetség mellett meghajolva eljutnak a megkerülhetetlen konklúzióig: „Ma is konzervvért iszunk!”. S persze ott vannak a csak és kizárólag Benedek Miklós utánozhatatlan hangján működő Mr. Teufel csodás mondatai, amelyek egy egész korszak cinizmusát és túlzásait sűrítették magukba.
A negyven éve, 1986-ban bemutatott Macskafogó ugyanis akkor is és most meg aztán jóval több egy tökéletesre csiszolt animációs film. A Macskafogó a mi identitásunk. A gulyáskommunizmus egyik legtisztább szülötte. Egy olyan korszak lenyomata, ahol már nyíltan tudtunk a saját abszurditásunkon nevetni, de közben pontosan tudtuk azt is, hogy a rácsaink azért még szépen a helyükön vannak. Olyan ez, mint egy furcsa, kelet-európai varázslat: „horkolva repülnek a foglyok”, mondja Radnóti, mi pedig a Macskafogóval nevettük át magunkat a kilencvenes évek vadkapitalizmusába. Túléltünk azt is, ezt is, mert volt egy közös nyelvünk, egy közös görbe tükrünk, voltak félszavaink.
A Macskafogó igazi csodája az a Romhányit idéző nyelvi lelemény, amely ma is ugyanolyan friss, mint a premier napján. Ha feltesszük a kérdést, hogy ki volt felelős ezért a zseniális szövegért, a válasz a magyar animáció aranykorának egyik legnagyobb zsenijéhez vezet: a forgatókönyvet és a szállóigévé vált dialógusokat maga Nepp József írta (Ternovszky Béla korszakos rendezése mellett). Nepp pontosan érezte a ritmust, a társadalom rezdüléseit, és olyan mondatokat adott a karakterek szájába, amelyek évtizedekkel később is önálló entitásként élnek közöttünk.
De ez a nyelvi bravúr nem működhetett volna a magyar szinkronszínészet nélkül. Ez az a megismételhetetlen, utánozhatatlan és a modern streamingszolgáltatók arctalan futószalagja, valamint a földből kinövő zugszinkronok által sem földbe döngölhető, zseniális hangjáték, ami a film lelkét adta. Sinkó László, Benedek Miklós, Haumann Péter, Bodrogi Gyula, Kern András és a többi csodás színész olyan mélységet és karaktert adott a figuráknak, amely a magyar szinkroniskola legnagyobb dicsősége. Ez az a zsenialitás, amely akkoriban számtalan nemzetközi produkciót is sokkal magasabbra emelt, mint amire annak eredeti nyersanyaga hivatva volt, itt pedig egyenesen halhatatlanná tette az X bolygó egereinek és macskáinak háborúját.
Negyven év telt el. Megöregedtünk, a világ kifordult mind a négy sarkából, a rácsaink formája és anyaga talán megváltozott, de a lényeg ugyanaz maradt. És amíg egy fárasztó munkanap végén, a monitor előtt ülve eszünkbe jut, hogy megnyomjuk a piros gombot, és várjuk, hogy Grabowski megmentse a világot, addig nincs minden veszve.
