Sally Rooney – Intermezzo

A Sally Rooney-láz elejéből kimaradtam. Egy darabig, aztán Anna elolvasott tőle egy, majd még egy könyvet és lelkesedése felkeltette az érdeklődésemet. Így most, amikor a világpremierrel egyszerre jelentette meg a 21. század Kiadó az új regényt, úgy éreztem, elérkezett az én Sally Rooney-pillanatom.

Már az első oldalon arcon csapott a hangvétel, a teljesen sajátos narráció, a stílus, a megfoghatatlanul lebegő kommunikáció, a sűrűn fojtogató, amely olyan, mint ami bennem fut, kérlelhetetlenül, folyamatosan elemezve az életemet és persze folyamatosan narrálva is. Ebben a szétcincált, agyonelemzett stílusban közelítettünk Rooney-val együtt egy olyan, teljesen általános problémához, hogy vajon a felnőttség más-más fokán álló, a társadalmi integritást is másként megélő testvérpár hogyan dolgozza fel az apja halálát. Mit kezd az érzéssel, fel tudja-e dolgozni a gyászt, alkalmas-e a környezete arra, hogy ebben értő módon támogassa és ő maga képes-e felismerni az őt sodró érzelmek origóját, tud-e ezzel az esetleges tudással bármit kezdeni vagy ösztönből hogyan cselekszik, mivel gyógyul, mivel kendőzi el a valós érzelmeit.

Az Intermezzo nem hazudik a címmel. Tényleg semmiség az egész, egy falatnyi élet, nagy történések nélkül (na, jó nem egészen), szürke hétköznapok kérlelhetetlen sora, amiben mégis ott feszül az emberi lét össze valamirevaló kérdése, amire Rooney-val és szereplőivel együtt kereshetjük a választ.