Kovács Krisztián: Ablakok az ébrenlétben
Krisztián regényének súlyát az is mutatja, hogy a könyv befejezése után egy hét kellett, mire tiszta lapot húztam, hogy megírjam a recenzióm.
Nehéz regény, semmiségekről. Emberéletről, barátságokról, a barátságok belső törvényszerűségeiről, mindent elsöprő szerelmekről, diszfunkcionális családi modellekről, az emberi szabadságról és a magyar vadkapitalizmusból kiforró politikai berendezkedésről. Meg persze az irodalomról, annak lélektől lélekig érő erejéről, az írásban kifejezésre jutó önazonosság megéléséről.
Krisztián nem siet. Bőven hagy időt, hogy Csörömdér és Bázakerettye vidékére megálmodott Kedernyén bemutassa az élet lassú folyását, a helyi erőviszonyokat, plasztikusan megrajzolja a nyugati határszél védettségében telő mindennapokat, és megismertessen minket a történetet narráló Ervinnel és barátjával, Botával. A rendszerváltás körüli évek vidékének sárgásbarna kopottságában növő kamaszok apró drámáiból indulva követjük – Ervin kicsit csapongó, önmagába vissza-visszatérő prózáján át – Bota történetét. Amely nem kirívó, nem egyedülálló, hanem jól determinált és egyetlen lehetséges végkifejlet felé robogó. Talán ez a legfájóbb a regényben, hogy nincsenek illúziók, nincsenek hamis, de mégis vágyott kapaszkodók, amelyek mentén a megélés alól kihúzhatnánk magunkat, itt zuhanni kell, kívülállóként – az igaz barátság hitének keresztjével – tehetetlennek lenni, megélni minden apró mozzanatot. Krisztián könyve fáj. Hol kicsit, hol nagyon, amin a könyvet lezáró katarzis sem segít, csak megértetni velünk, hogy az igazi barátságokban mindig ott van a szerelmek amplitúdója, hogy a másikba vetett, feltétel nélküli hit és szeretet megélése nem könnyű. De ezt nem is ígérte senki, csak a lányregények. Ez pedig nagyon nem az.
Kovács Krisztián – Ablakok az ébrenlétben (Európa Kiadó)
